Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - Morvay Gyula: A negyvennegyedik falu (elbeszélés)

nézni megnézheted az embereket, ezt se tilthatja meg neked senki. Most már leteszem a kagylót, emberek jöttek ide az irodába, velük kell beszélnem.

Fügedi Mózes letette a kagylót, Agócs Pál úgy hallotta, hogy vasvilla- hajítás csendült. Az este bebámult az ablakon; leakasztotta kabátját, kilépett az ajtón. A küszöbön vette észre: a fogas tetején felejtette kalapját. Visszalépett, fejébe gyúrta. Megint a meredek utca felé lépett; ott van a házhely, melyet kinézett magának. Megállt a palánk előtt, benézett a deszkanyíláson. Gyümölcsfák sötétlettek, az avar őszi szaga orrába csapott. A mélyben egy kis ház kürtőcskéje pipázott, a kesernyés füst orráig csavarodott. ,,Ide építkezünk hát. De mi legyen az otthoni új házzal? El kell adni. El kell adni. Nincs másképpen: el kell adni, mivel ez a házhely már ki van fizetve. De ki veszi meg otthon új házamat? Fel bírom-e építeni itt, itt a városban új házamat?” Minden nap ezerszer erre gondolt. Tovább lépett; egyszerre kiszállt fejéből a gyötrő gondolat: a város utcája csattogott. Teherautók robogtak, kerekük alól magasra pattant a csatorna-nyílást letakaró acéllap, a kirakatok előtt elsétáló emberek arca, ruhája hol kéknek, hol zöldnek, narancssárgának látszott, meg halott- sápadtnak: hol, milyen neonfény esett rájuk.

„Nem hittem volna, hogy valami így tudja rágni az embert. Utóbb is belebolondulok. Negyvenhárom faluban voltam, utoljára hagytam az enyémet, a negyvennegyediket. Ki kell mennem, ki kell oda mennem; mindent rendbe kell tennem, ez így nem mehet tovább. Most már az asszony is megszólalt. Möst már nincs tovább, ki kell mennem, mindent rendbe kell tennem.” ,f

A picurka állomáson lelépett a vonatról; magasan volt a lépcső, melyen állt a föld, jókorát zöttyent. „Utóbb is a mélybe zuhanok. Utóbb is leesek”, villant át agyán. Keskenyke gyalogúton felkaptatott a szőlőkbe, onnan le kell ereszkedni falujába.

Édes gyümölcsszag, kései virágillat, az elalvó avar jó szaga csapta meg. Sehol egy tenyérnyi föld, mindenhol az egymásra omlott, fűszálak borították be a szőlők talaját. Most szüretelnek; verik a selyemhajú, villogószemű édes gesztenyét; a mély laposban gyerekek feszegetik a diószemeket; a kisablakú présházak kockás ablakaiban gyertya világított a szüretelőknek, a mély pincékben csendben, szundikálva értek az óborok, halk sistergéssel forrtak a most öntött mustok.

Nem tudta kivenni: ki az a két ember, aki előtte ment a hosszú pincesoron? Csak azt látta, hogy az első pince oszlopának támaszkodó ember behívja a két embert; maga is utánuk ment, benézett a kis ablakon. A házigazda a lóca felé mutatott, hogy üljenek le. Az ablakpárkányról elvette a virágos boroskancsót. Három, falatka-kis pohárkába bort töltött, kezükbe adta a pohárkákat, a gyertya lángja felé tartották poharukat, koccintottak, elsújtották bajuszukat, bólin- gattak, mosolyogtak.

— Milyen bort töltöttél? — kérdezte az alacsonyabbik.

— Abból a „vékonyka” rizlingből töltöttem. Az a legjobb; nekem az ízlik legjobban. Abból egy-két-kilenc pfaárral is le lehet ereszteni — mondta a házigazda.

— Nem hiszem — mondta a nagyobbik. — Egy-két-kilenccel azért mégse lehet a te borodból lehajítani, mert akkor az embert is lehajitaná a lábáról. De azt mondom: tiszta és villogó borod van. Köszönjük a pohár bort, minden jót!

59