Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Pozsgai Zoltán: Gomblyuk az óraláncon (elbeszélés)
— Már kiérünk — mondta Kapta János. — Ki. Hogyne! — Jól megyünk. — Jól, hála istennek! — Jók ezek a Botondok. — Gyalog nem bírnánk már. A város szélén, a Kálvária-domb környékén elmaradoztak tőlünk a gyalogosok. A Botond nagyokat zöttyent velünk a gödrös, nagy-kockás úton. A katona-sofőrök most már gyorsan hajtottak; minden fa külön fölszisszent a fülem mellett. Aztán, hogy fölértünk a városi hizlalda bűzébe, a magas dombra, Satyába fogódzva visszanéztem a város közepére. A máskor oly forgalmas utakon, tereken már egy lelket sem lehetett látni, még egy cirkáló rendőrt sem Csak a városháza tornya körül keringtek a napsütésben a város szürke, meg fehér galambjai. Télen szép a behavazott, lassú mozgás a városban, de ijesztő most, a napsütésben a teljes kihaltság. Néhány lovaskocsi még előttünk haladt. Az egyiken fehér fej világított kalap nélkül; a kalap nem volt sehol. A kocsi fenekén emelhető ketrec, benne néhány piros malac hányódott. A kocsi hátulj nagyokat csapódott erre-arra. öreg Mikics odaszólt hozzánk: ha van még Húr. niánk, nyújtsunk be egyet a sofőrnek. Vállat vontam és elhúzódtam a teherautó elejétől. Satya elvett tőlem egy Hunniát, benyújtotta a sofőrülés ablakán, de a katona kiütötte a kezéből. Rátértünk a jegenyékkel szegélyezett Ménfői útra; ahogy rákanyarodtunk, megint összetorlódtunk. A fékezéskor öreg Mikic- előrecsúszott. — Nyolc kilométert jöttünk — mondta odább. — Megállják? — kérdezte a katona. — Még mehetünk. — Miattam kimehetünk a világból. — Azért csak vigyázz, öcsém. Ménfőcsanakon a Beszálló Vendéglő előtt rákanyarodtunk a Koronczói útra. A teherautók még fölgyorsultak valamelyest, némiképpen már elnyúlva az úton. Elől, a lovaskocsin a fehér parasztfej nagyokat vágódott. A kocsis kezében volt a gyeplő, de úgy, hogy a kocsilőcsre is rá volt csavarva. A puszta kezével már nem tudta tartani a két, erős lovat. A lovak feje a hátuk közepére szorult, orruk az eget szagolta habosán. A teherautók lelassítottak. Egy helyen, a földeken valami vörös állat baktatott sántán. Egy ideig rája feledkeztem Amikor újra előrefigyeltem, a lovaskocsi az út egyik oldaláról a másikra vágódott. Neki egy szederfa törzsének. A két ló rongyos hámmal vágtatott tovább, a kocsi az árokba dőlt. Egy piros malac valahol alatta kepesztett, a többi nem volt sehol. A világító fejű paraszt fölbújt az árokból. Csodálatosképpen csak az egyik tenyerén ment át a kerék. Fölállt, felénk révedt, szája kerek volt A Rába, meg a Botond teherautók félreálltak az úton, némelyik elhúzódott valamelyik dűlőút, vagy az erdők szélére, ha volt csapás odáig. Öreg Mikics szokatlanul fürgén mászott le a teherautóról; utánaugrottunk Satyával. Mentünk az árokba dőlt kocsihoz. A gazdája egy ideig csak nézett bennünket, aztán alig hallhatóan megkérdezte tőlünk: —- Maguk vagongyári emberek? — Azok — mondta öreg Mikics. — A malacaimat nem látták? — Ott hoznak egyet — mondta.
