Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Pozsgai Zoltán: Gomblyuk az óraláncon (elbeszélés)
felhő. De valahol több! Most nem éjjel tizenkettőkor szól a kakas, hanem déli tizenkettőkor. Isten tudja! A fogunk bizsergése után csak az erős fájás jön, nem? Erre is gondolok. Ámbár ez a gyár halott. És a halottat tisztesség veszi körül minden temetőben. Ez a másik igazság, amivel számolnunk kell. De ha ide nem jönnek is, az ég nem lesz tiszta egy óra múlva! ... Van egy kis élelmem, de valahogy nincs rá étvágyam. Te ettél már valamit máma? Mert azért enni kell, akármilyen nehezére esik is az embernek. Nem kell annyit nézni az eget, azt hiszem, de többet kell adni a gyomornak. — Valahol fönt vannak a gépek — mondta Kapta. — Mindig! — Ugye, fönt? — Sokan figyelik már! — Valaki tud valamit. — Már . . . Hogy értsem ezt? A ledőlt igazgatósági épület mellett egy sárga köpönyeges ember hosszúa- kat lépett. Kapta János odamutatott; akkorra fél tizenkettő lett és a lapátok üresen mozogtak mindenhol, és láttam, hogy itt már mindenki igyekezne kifelé. Odahívtam Satyát a megmaradt falcsonkhoz. Fölmásztam rá, végignéztem a gyárudvaron. Széttártam a két karomat, úgy egyensúlyoztam. Egy agyon- bugyolált fejű asszony rámnézett, rámmutatott és futni kezdett. De akkor már az Erőműtől is megindultak az emberek. Először lassan, aztán a menésük futássá idegesedett. Fölugrott a szívem a nyakamba. Én meg leugrottam a falról, bevertem a térdeimet. Öreg Mikics fölrántott és húzott. Apám azt mondta neki, hogy adjon két, förtelmes pofont, ha nem ott jár az eszem, ahol a kezem és hogyha légiriadókor el merek mozdulni mellőle. Morajlott minden, egymást tapostuk. Szétszakadoztak a sorok, ahogy kikerülgettek egy-egy bombatölcsért, vagy egyéb akadályt. Öreg Mikics a fülemhez tette tenyerét, hogy halljam, amit ordít. Most aztán légy ügyes. Fogjál egy üres teherautót! Azt mondták, a teherautók kivisznek bennünket a mezőre, hogyha légiriadó lesz. De engemet el ne veszítsél a szemed elől. Majd én mondom, amit azután kell, érted-e? — Értem. Gyere, Satya! — Itt a kezem! — Add ide! — Nesze hamar! — Bújj a lábak között! — Ott egy Botond. Katonai! Elsőnek egy nagy, fekete Ford személyautó suhant ki a csodálatosképpen épen maradt „alsó portán”. Sokan amarra rohantak, Kiskút felé. Aztán visszaszaladtam Mikics Jánoshoz, mondtam neki, hogy a szirénák nem szólnak. Ellökött a Botond teherautó felé és utánam kiáltotta: az lehet. De mindegy. Hiszen alig maradt itt sziréna a bombázás után, te, hülye! Néhány kisebb gép volt csupán a Botond teherautón. Elkaptam az oldaldeszkáját, egy ideig lógtam rajta, az oldalát rugdalva. A fapapucsom orra lecsúszkált az oldalán, ahogy másztam volna rá. Valaki föllódított a tetejére, a helyemen fürtökben lógtak az emberek. Térden másztam az autóra rakott, gyári berendezésen a sofőrfülkéhez. Csak most vettem észre, hogy valahol elmaradt az egyik fapapucsom. Volt egy talált vasreszelő a zsebembe. Megvertem vele a sofőrfülke pléh-tetejét. A másik kezemet lenyújtottam Satyáért és valahogy fölrántottam magam mellé. Aztán meg öreg Mikicsért nyúltunk mind a ketten. Erőtlen volt a keze, hiába húztuk; mintha el akart volna szakadni a keze. A szeme bogara elbújt, csak a 51
