Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - SZEMLE - Horváth Ottó: Galgóczi Erzsébet: Kegyetlen sugarak

politika kéri számon ezt az irodalomtól, még a riporttól is. Távlat nélkül, a fejlődés irányvonalának biztos felismerése nélkül, most sem lehet „valóságot feltárni”, még ha a helyén is van pontosan minden szeg, minden szó.

Galgóczi kötődése a „népiek” eszmevilágához más zavarokat is okoz. Gondolatiságának egyenetlenségei és következetlenségei is ezzel függnek össze. Egy 3964-ben íródott írásában ezeket mondja: „. . . nem tartom magam parasztírónak, mert ez a fogalom, hogy „parasztíró”, 1964-ben hazánkban már anakronizmus. Mert már a falu sem zárt világ, nem elszigetelt, elmaradott település, ezer szál fűzi az ország, sőt a világ gazdasági és szellemi vérkeringéséhez.” Az Előszóban mégis „ennek az osztálynak az érdekében” vállalja a felelősséget. Azt írja, egyébként helyesen: „Ha valaki kimondja azt a szót, hogy parasztíró — hozzá kell tennie, hogy melyik parasztság írója? Azé a parasztságé, aki volt, vagy azé, aki lesz?”

Galgóczinak egyébként — és ezt már megszoktuk tőle — a konkrét részleteket illetően jó szeme van. Látja, hogy „attól még nem terem többet a föld,, ha a mezsgyekaró ki van szántva”. Más helyütt ezt írja: „Nem csináltak semmi rendkívülit, csak mindent megkapáltak, betakarítottak idejében”; máshol: „a tagság elingadozott néhány százezer forintot”. Azt is megérti, hogy az 1953 februári téesz-fejlesztés „valami merőben más”. Az agitációban valahogy kevesebb szó esik a szövetkezetről, emberibbek a beszélgetések, s mégis telítettebb a levegő az elhatározástól. Észreveszi, hogy a „járás nem szól bele” a vezetőségválasztásba, s amikor e megszokottól eltérő jelenségre keresi a választ, a járási tanácselnök megmagyarázza: „Rájöttünk, hogy a falu a legjobb káderes”.

Képessége van ahhoz is, hogy felismerje a mai paraszti élet igazi realitását. A mostani paraszti élet lényegét sűríti a Hímzett selyemzászló című riportjának utolsó soraiban. A krónikás részt vesz a hartai Béke téesz ünnepi gyűlésén, ahol átadják a Minisztertanács elismerő oklevelét. Elmondja, hogy a téesz tiszta vagyona hat év alatt majdnem megtízszereződött, hogy a tagok tisztesen élnek, és az egyik fa árnyékában „C” rendszámú személyautót lát, egy állatgondozóét. De az állatgondozóknak nincsen szabadnapjuk és az öregasszonyok is kénytelenek kapálni ... És felsóhajt az író: bárcsak ilyen lenne az egész ország!

De nem ilyen, és ezért elismerésre méltó az a szenvedélyesség, ahogyan ostorozza a hozzánemértést, a tehetetlenséget, a lélektelenséget. A sorok olvasása közben szinte érzi az ember, hogy személyes ellenfelének érzi a főagronómust, aki cinikusan a zsebére üt, mondván: nekem megvan a pénzem . . . Vagy azt a „háromezernégyes” elnököt, aki lezülleszti a szövetkezetét, de jövedelméből gépkocsit vesz.

Sajnálatos viszont, hogy a sokszor érthető és megmagyarázható ingerültsége néha meggondolatlan kijelentésekre ragadja: „Társadalmunk ideálja a középszerű pozitív hős, az eszményi végrehajtó”. Egyik riportját így kezdi: „Lébény ötezer lelket számláló falu Győr megyében, egészen közel Európához.” Az olvasó önkéntelenül is felteszi a kérdést: miért van erre szükség?

Galgóczi a falut „középkori rezervátumnak”, a parasztságot „korszerűtlen életformának” tekinti. Paraszti világ — bomló világ. Ez az író véleménye. Sajnálja a régit? Nem. Egyetért az újjal? Igen, de türelmetlen. Türelmetlen a „szalmatetős falusi szocializmussal”. Elismeri, hogy sokat változott a paraszti élet az elmúlt években, de „fajtáját” még emberibb körülmények között akarja látni.

159