Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Angyal Endre: Vasi művészeti levél

Szemtanúk — így a Zsennyéért rengeteget tevő Majthényi Károly — megemlékezései szerint azonban mindez csupán a kezdet kezdete volt: inkább afféle nyári táborozás, halászattal, csónakázással, festegetéssel egybekötve, mint rendszeres művésztelepi élet. Tulajdonképpeni „művésztelep”- ről valóban csak tizenöt éve lehet beszélni, s csak az 1952—1954 közti esztendőkben lehetett Zsenye kérdését megnyugtató módon megoldani, előbb a Vas megyei művészcsoport, majd a Képzőművészeti Alap égisze alatt.

A „tizenöt éves” jelző tehát kritikai szempontból is indokoltnak látszik, legföljebb azzal a kiegészítéssel, hogy az 1941. és 1947. évi terminusok művészettörténeti értékéről se feledkezzünk el. Zsennye mindenesetre már tizenöt éve nem lebontásra ítélt „bagolyvár”, hanem tradíciót árasztó, ugyanakkor a modern életforma követelményeinek is megfelelő alkotóotthon Vas: megye és egész Magyarország művészei számára.

Amikor 1966. augusztus 22-én Majthényi társaságában Zsennyén jártunk, több művész-házaspár nyaralt a kastélyban: a második emeletnek a parkra csodálatos kilátást nyújtó Munkácsy-termében például a tiszántúli származású, Budapesten dolgozó Imre István és családja. Imre egyik hű barátja és lelkes tagja a zsennyei telepnek: kitűnő, jól megkomponált, élénk színekben pompázó grafikáiból egész sorozatot készített el ezen a nyáron Zsennyén. A park és a kastély egyes részletei a legkülönbözőbb aspektusokból jelennek meg ezeken az akvarelleken. Három ilyen Imre-akvarell méltó, helyet kapott a szombathelyi tárlat grafikai anyagában is.

A Zsennye-élmény egyik központi témája a telepen dolgozó, többnyire országos hírű művészeknek. Nem lepődhetünk meg azon, hogy a Sárvári Múzeum kiállításának közel százötven műtárgya közül sok volt kimondottan zsennyei ihletésű. Imre István mellett ebben a témakörben leginkább Gulyás Dénes érdemli meg figyelmünket, oly képeivel, mint a „Zsennyei ikon” vagy mint „A kastély emléke”. Az első kép a zsennyei reminiszcenciákat a XVI— XVII. századi orosz—bizánci ikon-festészet egyes fogásaival dolgozza föl, a második kompozíció pedig már-már szürrealista hangulatú „keresztmetszet” a kastély belső teréről.

Az őspark egyik legérdekesebb része, az úgynevezett „Borjúskert” inspirálta Scholtz Erik nagyméretű, sajátos folt-technikával megoldott temperáját, Schéner Mihály három „zsennyei képén” viszont folklór-motívumokat értékesít. Járt és dolgozott a művésztelepen Molnár C. Pál is, „Zsennyei jegyzetek” című nyolcrészes kompozíciója azonban a hanyatlás jegyeit mutatja. Ugyanezt kell mondanunk Szurcsik Jánosról is: „Kaszálók” és „Halász” című képei nem mentesek a modorosságtól, önmagának utánzásától. (A Kőszegen látható Szurcsik-kép sokkal értékesebb!)

A Savaria Múzeum zsennyei tárlatán szereplő képek közül Domanov- szky Endre két pompás kompozíciójának („Tarka terítő” és „Cserepek”) nyújtanék a pálmát. Domanovszky itt — eddigi festői eredményeinek felhasználásával — nagy lépést tesz előre, a non-figuratív ábrázolásmód felé, s ugyanakkor a színek káprázatos harmóniáját valósítja meg. A stilizáltabb, szer- kezetesebb, ha úgy tetszik, „absztraktabb” festészet felé halad egyébként — a jelek szerint — Balogh András, Breznay József, Orosz János, Sarkantyú Simon és Túri Mária is. Kádár György „Szürke íróasztala” pedig nemcsak a legjobb képek közé tartozik, hanem a modem szemléletű konstrukciós törekvéseknek is kitűnő példája. Érdekes jelenség aztán a festőként, grafikus104