Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Káldi János: Tavaszi eső (vers)
Káldi János: TAVASZI ESŐ- Jovánovics Miklósnak Biztatom ezt a lassú, tavaszi esőt, csak így, az ablakon át, míg úszik, úszik előttem kint a félálom-szürke, kertre-nőtt tengernyi orgonaág, s meg-megcsapja az üveget egy diófagally, mintha le akarna zárni valamiféle vitát. Csorog a víz a tűzfalakon, kórón, kapulécen. A ritkás neonfényben kissé pihésen dereng a valószerűtlen, ezüst ég. A közeli faipari üzem — mint egy hosszú-hosszú, hófehér virágtekercset — ideteríti lenge füstjét. Dohog a város. Mintha ezer és ezer katlanban forrna, sikoltana a víz, azzal rokon hang szakad rám. Vagy egy barlangban ordít ez elfojtott vihar tán? Ez a hang a jelen. Méginkább: a jelenben készülődő, szüntelen szorgoskodó jövő. Ezt hallgatom. A jövő hangját. Érdes, kesernyés és — a szívemre teszem a kezem — nem is szép! Mégis szívesen figyelném néhány ezer évig. Nem mennék innét. Csorog a víz a tűzfalakon, kóron, kapulécen. Bennem meg a gondolkodás. Mondom ismét, igen, vad ez a hang, csupa-láz, nem is szép. De mikor volt a szülőszobák hangja álom-finom tündér-dalolás?
