Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - Takács István: Skóciai jegyzetek

got kérjék, melyik minta az illető családjának kizárólagos színe-szövése. A szoknyával egyező mintájú a plaid, amely nem más, mint nyakba kanyarított hatalmas takaró, ezüst tűvel vagy csattal összefogva és festői redőkbe elrendezve. Ezt azonban csak különleges alkalmakkor, ünnepeken hordják, vagy a katonai egyenruhák díszes tartozékaként. A szoknyához kis, derékbaszabott kabátkát viselnek, fejükön az ugyancsak kockás, kerek, bojtos sapka, a tam-o-shanter. Az ember két nap alatt megszokja ezt, s csak azon hökken meg esetleg újra, ha Lórin Maazel koncertjén, vagy Ionesco darabjának, A király halála-nak bemutatóján jobbról egy skót viseletű, pofaszakállas férfiú ül mellette, az utolsó divat szerint készült kisestélyibe öltözött nejével, balról meg egy szmokingos úr a bájos, tizennyolc év körüli lányával, aki a legszínpompásabb népviseletet hordja. Aztán újabb két nap, és ezen se csodálkozom.

Egyik délelőtt láttam a Princes Streeten egy üzlet előtt egy ezüstszürke Rolls Royce-ból kiszállni egy csupasztérdű urat, szabályos skót öltözékben. Mint a megtorpanó járókelők suttogásából kiderült, Lord Argyll, a válási botrányáról hírhedt, dúsgazdag főúr volt. A vele levő karcsú, csinos fiatal nő, Lady Argyll, az új feleség, eredeti Dior-kosztümjében cseppet sem érezte magát feszélyezve férje csupasz és némiképp csontos térdei miatt.

(Egész skóciai tartózkodásom alatt bujtogatott az ördög: kérdezzem meg, télen hogy nem fagy le a térdük-combjuk a szoknyában. De végülis nem mertem megkérdezni. Minden nép lelkének vannak olyan redői, melyekbe idegennek szentségtörés beleütni a kíváncsi orrát. Rájöttem, hogy ilyen redők a skót szoknya redői is . . .)

*

A nem bennszülött számára megjegyezhetetlenül sokféle márkában árusított skót whisky méregerős. Egyik este végigkóstolgattunk néhány fajtát Jerome-mal, a torzonborz szakállas, jókedélyű, kaliforniai jogásszal, aki szabadságát töltötte Észak-Skóciában, apja rokonainál, s beruccant Edinburghba egy kicsit szétnézni. Esett éppen az eső, s ez a skótok szerint is a legjobb alkalom az ivásra. Jerome, akivel úgy akadtam össze, hogy egymástól akartuk megtudni, merre van az Usher Hall, ahová a Concertgebouw zenekar és Széli György hangversenyére igyekeztünk, bírta az ivászatot — pénzzel is, gyomorral is. Én a negyedik kupicánál kiszálltam. Hetvenöt fokos ital — ez még a barackpálinkát is lepipálja.

Elég emelkedett hangulatban baktattunk hazafelé, amikor egy nyurga, szemüveges fiú állt elénk. Hosszú, csapzott haja az arcába hullt. — Testvérek — mondta. — Gyertek holnap este nyolc órára a Szent Cuthbert templomba. MacReady atya prédikál a bűn útjairól. Kiváló hitszónok. És mindjárt be is léphettek a Tisztaéletű Ifjak Brigádjába.

Jerome nagyon értelmetlen arcot vágott, én pedig, a pillanat ihletében, magyarul kezdtem ordítani a Toldi első versszakát, vad hangsúlyokkal, a fogam között sziszegve, némi szemforgatással kísérve.

A fiú rémülten igazította meg a szemüvegét, hátracsapta esőáztatta haját és csak ennyit rebegett: — Uramisten, el vagyok veszve. Ma este állandóan ezek az átkozott olaszok kerülnek az utamba .. .

Máig se tudom, ő vajon hányadik kupicánál szállhatott ki az esti ivászatból

39