Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rajnai László: Várkonyi Nándor

dalomról ugyanaz mondható el, ami „szerényebb” elődjéről: ennyi ragyogó szintézis és kiemelkedő portré, az anyag feldolgozásának monografikus alaposságával párosulva, nem telhetett mástól, csak Várkonyitól. (Egyedül azt fájlalhatjuk, hogy József Attila nagyságát igazában nem látta meg.)

A Magyar katonaköltők c. műben (1942) a hangsúly elsősorban a költőkön van, akik véletlenül katonák is voltak. Önálló kutatások eredményeiről olvashatunk a bevezető fejezetben: ezeken a lapokon az archeológus Várko- nyi remekel, a történelem szerelmesével együtt — a valóképpeni mondanivaló azonban csak ezután következik. Mert a könyv többi fejezetében a legtisztább irodalomtörténetet nyújtja az író; a katonai életforma külsőségei — kivéve, persze, a valódi élményanyagot — csak elvétve színezik előadását. Különösen kitünteti rokonszenvével azt a Magyar Dunántúlt, melyről 1944- ben egész könyvet írt; a hangsúly ezúttal a „magyar” jelzőn van, mely több, mint egyszerű jelző — nem egészen veszélytelen kiállás, sőt tüntetés enn-ek az országrésznek magyar volta mellett, a mind fenyegetőbben fellépő német imperializmus háborús étvágyával szemben. A kézikönyvszerűen is kezelhető ismeretanyag ritkán párosult még könyvben ennyi lelkesedéssel és a tárgy iránt érzett szeretettel; a „szeretet” szó azonban kevés, költészet vegyül benne tudománnyal és egészen személyes tapasztalattal. Az életreszóló élmény lírai heve fűti nemcsak a költői tájleírásokat, hanem az egészen tárgyias közléseket is; a történelmi események és néprajzi adatok éppolyan tündöklő, szellemi köntösben jelennek meg, mint egy jellegzetes, szép völgy, dombhajlat, hegycsúcs, vagy akár a nyári égbolt színe a mi gyönyörű, magyar Dunántúlunkon. Az az író, ki irodalomtörténeti munkáiban — ha csak nem feledkezett meg fogadalmáról — „elvből” kerülte az esszészerű modort, s egyedül az olvasóhoz intézte szavait, ebben a művében annál gyakrabban tett engedményeket nem valamiféle „magas stílus” javára ugyan, de egyszerűen tulajdon szívére hallgatva: — könyve ezért lett emberi dokumentum s honismeretünk egyik legszebb emléke.

5.

Ezerkilencszáznegyvenöt tavaszán, mikor a fegyverek még javában ropogtak, a Sorsunk szerkesztője ismét összetoborozta munkatársait, s újból megindította, helyesebben folytatta folyóiratát. De a megváltozott viszonyok mintha alapjaiban ingatták volna meg ezt a nagy vállalkozást: az 1945. évben mindössze két, összevont szám jelenhetett meg, s ezeknek tartalma, valamint ingadozó színvonala a válság félre nem ismerhető jeleit mutatja. A Janus Pannonius Társaság megszűnt, helyébe a Batsányi János Irodalmi Társaság lépett. Elnöke Várkonyi Nándor. A szakítások és dacos újrakezdések, az elkedvetlenedés és lelkes nekilendülés korszaka volt ez; a Sorsunk és a Batsányi János Társaság ugyanúgy tükrözte a megzavarodott és tájékozatlan magyar szellemi közéletet, mint az ország összes irodalmi orgánumai azidőben. A kényszerszünetet tartó folyóirat 1946 őszén végre ismét megindulhatott, s ettől fogva másfél esztendeig, 1948 áprilisáig — mikor a lap utolsó száma megjelent — rendszeres havi időközökben látott napvilágot.

Várkonyi Nándor pedig, majd egy évtizedre, elhallgatott. Kezdetben — hogy enyhe kifejezést használjunk — több alkalommal méltatlanul támadták. Ezek a támadások nem azért voltak méltatlanok, mert az igazságnak még a látszatát is nélkülözték, hanem elsősorban azért, mert reprodukálha75