Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rajnai László: Várkonyi Nándor

A Sorsunk eszméjét egy váratlanul támadt, érzékeny hiány. vetette fel: 1940-ben az egyetem bölcsészkara elköltözött Pécsről, s ezáltal a Harmadik Birodalom útjából ismét elhárult egy kellemetlen akadály, mely eddig megnehezítette dunántúli terjeszkedését a magyar szellem rovására. Számba vehető, intézményes ellenfele immár nem akadt. A Janus Pannonius Társaság a meglassúdás jeleit mutatta. Folyóiratot kellett alapítani, melyben hallathatja szavát a kor minden igazi tehetsége, legkivált azok, akik hajlandók tenni valamit a kívül ólálkodó farkasok elriasztására. Várkonyi Nándor nyakába vette a várost, a legsúlyosabb köveket is megmozgatta, ő javasolta az alakuló ülésen: az induló lap címe legyen Sorsunk, és — az új vállalkozás elsőrendű feladatára gondolva — ő választotta meg a mottót: „Egy népnél sem vagyunk alábbvalók”. A folyóirat szerkesztését azért vállalta, mert világosan látta célját: a szellem fegyvereivel akart küzdeni a németesítő törekvések ellen, s a korszerű népi irodalom útját akarta egyengetni, A Janus Pannonius Társaság pedig — az ő erélyes és céltudatos tevékenysége folytán — megújult: bejöttek az új tehetségek, a névsor felfrissült, s a társelnöki székben helyet foglalt Kodolányi János.

A korszerű honfoglalás egy neme vole ez: a létében fenyegetett, kísértésekkel megkömyékezett s később meg is fogyatkozott magyar írótársadalomnak néhány évig — s éppen a legrosszabb esztendőkben — erős vára volt a Sorsunk; a Dunántúl déli szögletében nemcsak megerősítette hadállásait, hanem magához vonzotta az ország szellemi elitjét. Elsősorban a Dunántúl íróit gyűjti maga köré, de végső soron nem egy tájegység, hanem az egész ország lapja kíván lenni. Elég az egyes számok tartalomjegyzékét vizsgálnunk: a szereplő nevek puszta felsorolása jóleső gazdagság benyomását kelti. Ha nem okvetlenül az eszmék és a stílus uniformizálását értjük „szellemi egység”-en, akkor a Sorsunk megvalósította ezt az egységet. Nem éppen farkasok és bárányok békés együttélésére gondolunk — az ilyen egységből senki sem kérhet —, hanem minden tisztességes, jóhiszemű író lovagias vetélkedésére, s az ilyen vetélkedés neve általában: irodalmi élet. A „Sorsunk” története maga egy kis miniatűr történelem, az ország akkori történelmének egy darabja — ebbe a kicsiny birodalomba ' most lehetetlenség beléhatolnunk. Írói nemzedékek leltek otthonra a Sorsunkban, úgy mint a Nyugatban, annak első évtizedében, vagy mint a múlt században a reformkor legjelentősebb irodalmi orgánumaiban. Hogy mindez lehetséges volt, és éppen Pécsett, egy vidéki városban vált lehetségessé: Várkonyinak köszönhető. Kollektív vállakózásokban senki szerepét sem szabad lebecsülnünk, de előbbi megállapításunkkal tartozunk a valóságnak.

A népiek és urbánusok lármás vitájában Várkonyi, személy szerint, a népiekhez húzott. Maga a szerkesztő, sajnos, csak ritkán szólalt meg tulaidon lapjában, de mindig igen erélyes és határozott módon a népiek mellé állott. Egyformán küzdött eszményedért házon belül és kívül. A Janus Pannonius Társaság gyakran szerepelt az ország íróinak vendéglátó gazdájaként, sűrűn rendezett nyilvános felolvasásokat; a városban még sokan emlékeznek ezekre a különösen forró, ünnepi estekre. Az üléseket Várkonyi szervezte; a meghívott vendégek között a népiek kétségtelenül számbeli fölényben voltak. „Pécs szent embere” (ahogy Németh László nevezte Várkonyi Nándort) munkabírásban és önzetlen lelkesedésben évről évre önmagát múlta felül.

Könyvei jelentek meg. Hogy rengeteg, meg sem számlálható foglalatossága közben mikor írta ezeket: irodalomtörténeti rejtély. Már 1938-ban kia72