Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rajnai László: Várkonyi Nándor

dásra készen állott az a munkája, mely mindmáig a legszélesebb körben tette ismertté nevét, a Szíriát Oszlopai. Két évig hányódott a kézirat a kiadóhivatalok lektorainak kezén, végre, 1940-ben, megjelent. Aránylag gyorsan, már két esztendő múlva, új kiadás készült belőle. Ez a mű a századnak talán legkülönösebb könyve. A legnagyobb feladatra vállalkozik, mely valaha egyetlen ember becsvágyát foglalkoztatta: magának az embernek mibenlétét kutatja, kultúrájának legmélyebb gyökeréig ás le. s miközben a kezdeteket nyomozza, a legizgalmasabb kérdéseket veti fel, melyek a mai olvasót érdekelhetik. Várkonyi a szóbanforgó kérdésekben talán nem „szakember”, s műve — szigorúan, vagy még inkább pedánsan tekintve — nem „tudományos”. Ha úgy tetszik, műkedvelő. De azok közül a „műkedvelők” közül való, akiknek sokat köszönhet az archeológia tudománya. Hipotézisek nélkül semmiféle tudomány nem állhat meg s még kevésbé haladhat előre: sajátságos látvány, hogy azok a feltevések, melyek a tudományos kutatás bizonyos részletkérdéseinek megoldására irányulnak, a legorthodoxabb berkekben is komolyan veendők, csak ha valaki túllép a részleteken, s megkísérli az egyetemes érvényű magyarázatot, akkor zúg fel nyomban az elégedetlenség moraja, és széliében dilettantizmust kiáltoznak. Várkonyi mindig bátran él a kutatónak azzal a jogával, hogy eleven organizmust teremtsen a véletlenül fennmaradt csonk részekből, s a szellem erejét hívja segítségül, valahányszor kiegészítésre szorul anyaga. Valódi tudóshoz méltón, az emberiség teljes kultúrkincsét bevonja vizsgálódásának körébe, sőt eszközként alkalmazza: így aztán olyan segítségre tesz szert, s olyan eredményt ér el, amilyenről öncsonkító kartársai nem is álmodhatnak. S ezzel kapcsolatban még valamit meg kell jegyeznünk: minthogy nem veti meg eleve a régi ember „meséknek” és „hiedelmeknek” mondott, vagy inkább denunciált kifejezési formáit, ellenkezőleg, igyekszik megfejteni jelbeszédük titkát, nem csupán egy szomorú európai hagyomány szégyenfoltjától szabadul, hanem követendő példát mutat a tudomány valóban etikus felfogására és művelésére. Ebben a tekintetben — sok más mellett — a szakemberek is tanulhatnak tőle.

Az írás története c. munkája 1943-ban jelent meg; azért említjük közvetlenül a Szíriát Oszlopai után, mert ennek szemléletét tükrözi. A nem túlságosan nagy terjedelmű könyvecske éppen ezért meglepetés: nem a mai felfogást erőlteti vissza rég elmúlt korokra, hanem a régi ember pszichéjéből indul ki, s kutatja azokat a szellemi-gyakorlati okokat, melyek lehetővé tették az írás megszületését, illetve meghatározták mibenlétét és céljait. A mai, fogalmi gondolkozással ellentétben, az írás művészetének bölcsőjénél nem a grammatika elvontságai játszanak szerepet, hanem a kép és a képszerű „gondolkodás”; ezért minden írás eredetileg képírás volt, célja pedig, kezdetben, nem a közlés, hanem az ábrázolás s a mágikus műveltségi formák között élő társadalmakban, érthető módon, a varázslás (akárcsak a mai természeti népeknél). Az írásnak ebből a kezdeti, minden látszat ellenére nagyon is gyakorlati célokat szolgáló formáiból alakultak ki, hosszú fejlődés során, a ma használatos alfabótumok. Ezt a tanulságos fejlődési sort nemcsak a szöveg, hanem az illusztrációk is bizonyítják: a levezetés szinte matematikai következetességgel megy végbe. A mű eredendő hiányosságát — ti. hogy az írás történetével egyetemben nem tárgyalja egyszersmind a könyv történetét is — az író bőségesen pótolta később; de Az írás és a könyv tör73