Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rajnai László: Várkonyi Nándor

eszmékkel; a „városi”, a „nyugatos” kultúra híveinek fellépése kissé késik. Korán megfélemlített és megokosodott generáció ez az „urbánus” fiatalság: nem csoda, hogy az ő kamarazenei előadásaik szomszédságában még Babits erélyesebb megszólalásai is prófétai hangvételnek tűnnek majd fel.

A huszas évek elején, amikor Budapesten a nemzedék tagjai javában ismerkednek egymással és feladataikkal, egy pesti fiatalember, Várkonyi Nándor, melankolikusan csomagol és vidékre készül. Pécsre költözik, több okból. Mindössze huszonnyolc éves, tehát -—■ az ifjúság lélektana szerint — még mindig messze van az ítélet módjára kongó harminctól, de máris élt vagy két-három életre valót, anélkül, hogy kissé is elfáradt volna. A háborúból megromlott hallással jött haza, s bárhogy áltatta magát és bármily szívósan reménykedett, néhány esztendő leforgása alatt teljesen megsiketült. Ezzel párhuzamosan hatalmas erővel rohanták meg az ifjúkorban szokásos világnézeti és szellemi válságok, s a nyomukban járó lehangoltság első, természetes reakciója volt: vidékre menni, meghalni, eltemetkezni. Vannak túlfűtött vérmérsékletek, melyekben egy lemondás nagyobb és veszélyesebb értelmi és érzelmi erőket szabadít fel, mint másokban egy forradalminak szánt, parádés nekibuzdulás. Igen, vannak, akik a halálba is több energiával indulnak, mint mások az életibe. Ilyen nagyszabású hajótörött volt Várkonyi Nándor. Mit tett eddig? Elolvasta a magyar és a világirodalmat, de nemcsak goethei értelemben, vagyis a csúcsokat kémlelve s a legfontosabb szellemi áramlatok vonulását követve, hanem szóról szóra, azaz könyvről könyvre. Ismerte a történelmet, de olyan jól ismerte, hogy nem fogadhatta el a hagyományos felosztásokat és magyarázatokat, hanem egyéni módszert dolgozott ki, már ekkor mellőzve azt a hamuval töltött agyvelőknek való tudós dajkamesét, hogy a világtörténelem az ókori Görögországban kezdődik. Ismerte a nagy európai nyelveket, s egyidőben szívesebben gondolkozott és írt franciául, mint magyarul. Megjelent egy sereg irodalmi (és nem csupán irodalmi tárgyú) tanulmánya, cikke, bírálata; bejáratos volt a Nyugat-hoz, Osvát szerette és becsülte. Verseiből még egy párizsi antológiába is jutott később, elbeszéléseit szívesen közölték a lapok. Ám voltaképpen nem írónak készült: érdekelte az irodalom, de még jobban a képzőművészet és archeológia — ezekben volt „tudós”, vagyis szakember. Hiába doktorált irodalomból „summa cum laude”, szíve a műtörténethez és a praehistóriához vonta. Pécsre jövetelét is egy úton levő pesti múzeumi kinevezés előzte meg. Az irodalomhoz a gondolatok iránti olthatatlan érdeklődése vezette, lénye gyökerénél talán ez volt mindig: legyőzhetetlen, harsány gondolkodó. De, ifjan, az életet tán még jobban szerette, mint a gondolatokat. A reneszánszban az ilyen embereket hívták „uomo universalé”-nak. Magyarországon, századunk huszas és harmincas éveiben, tehetséges, állástalan diplomás fiatalember volt a nevük. M. Pogány Béla Fel a porból c. regényében szerepelteti a fiatal Várkonyit, Szél János néven; a maga vergődő, „porba” nyűgözött lényével szembeállítja János arkangyal! tisztaságát és idealizmusát, mely diadalmasan emelkedik a rossz kor fölé és eleven mentőkötél romlásba hulló, szegény, méltatlan barátja számára. Ez a kép ■—- túlzásai ellenére — bizonyára hű. S ami még fontosabb: máris emberi és erkölcsi példa.

A szellemi életnek az az áporodott provincializmusa, ami a Pécsre (egyébként szülővárosába) költöző Várkonyit fogadta, egyszeribe feledtette vele zord s kissé sietős elhatározását; csak úgy félkézzel szervezni kezdte az irodalmat, leginkább az egyetemi ifjak köréből. A vállalkozás eredménye a Sym67