Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rajnai László: Várkonyi Nándor

posion folyóirat lett. Ha vannak írók, kiknek idővel a túlzott szerénytelenség lesz a végzetük, Várkonyi Nándort az ellenkező véglet veszélye fenyegeti: mesébeillő szerénysége, ha így megy tovább, nemcsak őt magát fedi el kortársainak szeme elől, hanem vállalkozásait is. ,,Egy félbemaradt költő” c. doVurpentá<üós írása (Jelenkor, 1961. évf.) alapján bárki azt gondolhatná, hogy ő csak amolyan csendes társ volt ebben a tiszta (s éppen ezért nagyon rövidéletű) irodalmi vállalatban. Holott az igazság az, hogy — ha kezdeményezője nem is — mindvégig lelke és irányítója volt.

Ezekben az esztendőkben írott irodalmi tanulmányai kis mesterművek. Csak a lényegre szorítkoznak, s ha kell, írójuk már másfél nyomtatott oldal után pontot tesz a cikk végére. Elevenségük valósággal lerohanja az olvasót: a robogó mondatok vágtató lovasok, szinte hallani a paták csattogását. Eszméinek dinamikája elsöprő: mint a száraz fát a lobogó tűz, úgy emészti értelme a fogós problémákat —■ mindenütt csak láng, semmi füst. Írásainak hőfoka mindjárt kezdetben eléri a forrpontot, olykor még játékra is futja erejéből. Megpörgeti ceruzáját, mint egy varázsbotot, s a levegőben kapja el. Elmék, eszmék c. kötetében csak kicsiny részüket gyűjtötte össze, mégis, ahány tanulmány, annyiféleképpen módosul a hangja: egyszer harsány, majdnem rikoltó, másszor fegyelmezett, tömör és villámló, ironikus, komoly, bátor és meggyőző. Magyarországról ír és külföldiekről, legszívesebben franciákról. Mi a feltűnő bennük? Világszemlélete föltétlenül s szinte kizárólagosan erkölcsi — és nagyon nem szereti a XIX. századot. Hogy meglepetésünk teljes legyen, ennek a kornak nem látványos, nagy bűneit ítéli meg elsősorban, hanem az erény álorcájában pöffeszkedő, utálatos tulajdonságait: a gőgöt, a túltápláltságot, a türelmetlen egyoldalúságot s gyakran a tudomány omátusával takart, gigászi ostobaságot. Szemében a közelmúlt történelmi térségeit Homais ur hízásra hajlamos ivadékai népesítik be, s ő korbáccsal jár-kel ebben a felfuvalkodott patikus-seregben, és csapásai nyomán verőfényre kerül a pőre igazság. A polgár, sőt nyárspolgár elterpedt lábnyomát fedezi fel a kor legmagasabb csúcsain is; Flaubert és Anatole France (Két nyárspolgár) éppúgy fennakad szigorú rostján mint az ál-pietista Renan, kinek Akropoliszi Imájára egy enyhén nevetséges tudományos tévedést bizonyít rá. Az új század önállósulási vágya, a korlátolt apák ellen irányzott haragja, egy tágabb, egészségesebb szemlélet vitázó kedve feszíti ezeket az indulók ritmusára komponált tanulmányokat. Alakjuk, szerkesztésmódjuk ritkán kerek és befejezett: szinte erőszakosan nyesi el mondanivalóját ez az író, kinek stílusán tavaszi rügyek ütköznek ki már-már za- varbaejtő bőségben. Könnyű megjósolni, hogy nem a rövid esszé, hanem a könyv lesz természetes kifejezési formája; elképesztő vitalitása tüstént ösz- szezúzza a kicsire méretezett, elegáns műfajokat.

Első nagyobb szabású munkája és tehetségéhez illő vállalkozása: A modern magyar irodalom, egy csapásra nemzedékének élére lendíti. Az az írói hadoszlop, melynek bemutatása és az egykorú magyar történelmi erők közé sorolása könyvének egyik legszebb eredménye, ekkor, 1928-ban, voltaképpen még csak a szerveződés és szárnypróbálgatás korát éh. Micsoda irodalomtörténész az, kérdhetné valaki, akinek ennyire sietős a dolga, hogy nem hederít a „gyors” ítélkezés kockázataira, s máris felvázolja a jövő képét? Gondoljunk az iskoláskönyvekre (és a nagyigényű „tudományos rendszerezések”- re): ezeknek írói Arany János halálakor máris letették hervadt pennájukat •— körülbelül ott, ahol Várkonyi megragadta a magáét. A XX. század másik

68