Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rajnai László: Várkonyi Nándor
megint csapatostul jönnek, s a Múzsának van dolga, hogy azt a bizonyos obiigát csókot sietve rálehelje a kisded homlokokra. Egymásután jelentik be igényüket az életre: a faltörő kosként támadó, fiatal bika módjára rakoncát- lankodó Kodolányi János; a mezítláb és egy szál furulyával érkező Erdélyi József; az ország romlását elsüvítő Féja Géza; egy francia voltairiánus és Dózsa György szellemi kereszteződéséből született Illyés Gyula; a nyájas, a tündérkedő, a ravaszdi Tamási Áron; a frontálisan előrenyomuló és minden meghatározás alól kibújó Németh László; az elnéző mosolyú és tragédiájára titokban készülő Szerb Antal; a szellem fegyelmének hidegfejű megszállottja, Halász Gábor; a „nagyváros homályában” prófétaságát hurcoló Pap Károly; s talán mindenkinél korábban egy új emberi-írói erkölcs megteremtője s letűnt kultúrák döbbenetes távlatokat sejtető világra-álmodója: Várkonyi Nándor. A vitathatatlan, valódi népi származékok mellett leginkább a polgári rétegekből rekrutálódnak: ám soha ennyi dühös lázadót, osztályát megtagadó s annak eszményeit kéjjel kipellengérező író-vadembert, soha — még az urbanitás védett fészkébe sereglők között is — ennyi rossz lelkiismeretű polgárt! Az ország mintha érezné az eljövendőt: felmarkolja valamennyi tartalékát, összeszedi minden erejét, s beveti a század csatájába. A közös harc, a történelmi vállalkozás jóelőre megszüli külön-külön is nagyot merő és vállaló gyermekeit. Szó sincs róla: a Nyugat is megharcolta a maga harcát, ám akadályokkal csak annyira küzdött, amennyire valamire való akadály nélkül nincs valamit érő győzelem. Nem így az új falanx: ha elődeik sík mezőn csatáraztak, nagyjából egyenlő esélyekkel, ők tragikus félelmekkel a szívükben ostromolták a kor „meredek veszedelmét”. Túlságosan sok volt az akadály és nagyon is kétes a győzelem. A kor határozottan elleneesküdött legjobb fiainak. A „Nyugat” zászlóvivőit a maguk módján azok is tisztelték, akik hivatalosan az ellenzék szerepét vállalták velük szemben — az új generáció (illetve legéletrevalóbb szárnya, a népiek tábora) maradandó alkotásaival is jobbára tartós gyűlölséget aratott jutalmul. Nemcsak pennájukat, hanem becsületüket, polgári boldogulásukat, sőt nem ritkán bőrüket vitték a vásárra. A Nyugat harca még Európában folyt; e század dereka felé siető évtizedekben azonban az európai civilizáció, legalábbis átmenetileg, csütörtököt mondott. Mégis, ha nagy korhoz (s hisszük és valljuk, hogy a miénk az) nagy veszedelmek és nagy férfiak illenek — ez a nemzedék, minden ideigvaló, jogos keserűsége ellenére, büszke lehet magára és teljesítményeire. 2. Az első világháború végével zárul az a XIX. század, amely a francia forradalomból indult, s a szovjetorosz forradalomba torkollott. Itt is, ott is vér festi meg az eget: a század hajnalát a fegyverek lármája vezeti be, s alkonyát ugyancsak tűz és láng veresíti. S hogy teljes, mondhatnék szimmetrikus legyen az egyezés, az első forradalmat nyomon követi, a másodikat pedig megelőzi egy-egy imperialista háború: amott Napóleoné, emitt a modern európai hatalmaké. Ami e két forradalom s e két világégés között volt: a polgári civilizáció kiteljesedése. A múlt század második felében az európai polgár elérkezett hatalmának és önérzetének csúcsára: erről a csúcsról a továbbhaladás már igazán gyerekjátéknak tetszett. Hogy a történelemben talán mégsem az övé lesz az utolsó szó — ezt a bosszantó feltevést 65
