Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Takács István: Skóciai jegyzetek
hiányzott az elrendező elv, az összefogó-eligazító nézetek — ha úgy tetszik, a tudományosan megalapozott világnézet — iránytűje. Edinburgh a fesztivál utolsó hetében a nyugati művészet válságos helyzetét illusztráló plénummá alakult, ahol az egy-két kelet-európai résztvevő — lengyelek, jugoszlávok — csak meghökkent nézője lehetett a drámakonferencia a szervezők kezéből is kicsúszott eseményeinek. A Scotsman — ez a skót Times — egy szellemes mondatban összegezte véleményét az egész konferenciáról: „Irodalmi oroszlánok a McEwan Hall állatkertjében”. Tréfának szánta, de szállóige lett belőle Edinburghban. Dudák, szoknyák és whiskyk A skót főváros persze nemcsak a fesztivál heteinek gazdag művészi eseményeiről híres. Ez Walter Scott városa is — romantikus-gótikus stílusú, hatalmas emlékműve, alatta a költő-regényíró szobrával, a Princes Street keleti végén magasodik. John Knox, a vallásreformer városa is — háza a High Streeten ma is áll és a Tudor-korabeli lakóház-építkezés valóságos gyöngyszeme. Stuart Mária, a hányatott életű királynő városa is — gyönyörű környezetben épült kastélya, a Holyrood Palace majdnem a városban áll, az úgynevezett Royal Mile, a Királyi Mérföld nevű sugárút-sor végén, egy fennsíkon, s még megszámlálhatatlan, szebbnél szebb skót várkastély közül is kiemelkedik arányos szépségével, berendezése gazdagságával. Edinburgh a skót parasztköltő, Robert Burns városa is — no meg a híres egyetemé, a gazdag képtáraké, dús könyvtáraké. S nem messze a várostól, a Firth of Fort fölött átívelő híd is látványosság. Két és fél kilométer hosszú, a hídpálya negyvenöt méterrel emelkedik a víz fölé, a nagy tengeri hajók is átbújhatnak alatta. Ezen a hídon futnak át a vonatok Észak-Skócia, a Felföld felé. S itt találjuk Portobello-1, Edinburgh tengeri strandját. A tíz-tizenkét fokos vízben is vígan fürödtek a derék skótok. Én már attól is reumát kaptam, hogy csak néztem őket. . . * Minden délelőtt felvonult a Princes Streeten az edinburghi rendőrség skót nemzeti viseletbe öltözött zenekara. Elől két lovas, ők még a szabályos rendőregyenruhában, aztán vagy tíz dudás, majd néhány dobos, olyan úttörődob- szerű, csak sokkal nagyobb dobokkal, két kisdobos, végül egy hatalmas szál fickó, nyakában a nagydobbal. A zenekar előtt, vendégoldalnyi karmesteri bottal, a tamburmajor. Olyan könnyedén forgatja, pörgeti, dobálja a botot, mint egy hurkapálcát. A dobosok a dobverőkkel brillíroznak; ezzel a mutatvánnyal nyugodtan felléphetnének egy másodosztályú cirkuszban. A főként külföldiekből, de legalább ugyanakkora számban „onnan délről” jöttékből, azaz angolokból álló sétálók tátott szájjal bámulják őket, a skótok pedig büszkén néznek össze: — Na, mit szóltok hozzá, ti szegény idegenek? Ez már döfi, mi? Mit hallok? Igaz ez? Hiszen ez a dallam ugyanaz, amelyet az ostendei átkelőhajón énekelt a két ezredtárs! El Álaméin, 1942 óta ott, a hajó bárjának pultja előtt találkoztak ismét, s ezt óriási ivászattal ünnepelték meg. Ostende kikötőjének világítótornya még el se tűnt a horizonton, amikor a két skót hadfi, a Royal Scots Greys, a Királyi Skót Szürkék regimentjének délceg őrmesterei már alig álltak a lábukon, s közben szakasztott ezt a katonadalt énekelték, a 37
