Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Koncz István: A kiválóság boldogtalanjai
•elviselhetetlen kényszerűség. Van persze másféle magány is: a kurafi igénytelen, beletörődő, sivár, tartalmatlan, üres társtalansága a szerelmi kalandban. De Bakos Béla ebbe belenyugszik, s hogy bele lehet, sőt kell is nyugodni, erre az útszéli bölcsességre ő oktatja ki Imrét: „IMRE: Szóval a nagy szerelmes épp olyan magányos ember, mint a nagy gondolkodó. BÉLA: Én ilyen teóriákat nem csinálok. Nem is vagyok nagy szerelmes. Kiket szerettem én el: falusi cemendéket. De hogy a magánosság az egésznek a feltétele, az biztos. Mihelyt pár akarsz lenni: elvesztél.” Nos, már eddig is micsoda gondolat-bőség. A Villámfénynél a legjobb értelemben vett gondolati dráma. De Németh László még fokozni tudja ezt a nyaktörő gondolat-akrobatikát (s nem törődik vele, hogy a mértéktartó klasz- szikus drámához vagy a lapos polgári színdarabhoz szokott nézőnek esetleg csakugyan elmegy a kedve, kifárad.) Ö, még mindezeket megtoldva, vallani tud az írói mesterség természetéről, gyötrelméről is. Nagy Imre azért nem folytatja művét, azért nem enged bepillantást leikébe, mert nem akarja, vagy ekkor még nem meri „a mélység minden polipját, cápáját, fűrészhalát” kivetni Anna elé. Anna ösztönösen előre tiltakozik is az őszinteség, minden őszinteség ellen, ezért utálja Tolsztojt: „Hiú, aki a lelkiismeretéből csinál látványosságot. Aki a lábával táncol vagy a gégéjével énekel: lehet művész. Aki a lelkiismeretével táncol és énekel: hiú vénember.” A bravúrok bravúrja tehát a Vil- lámfénynél-ben: Németh László nemcsak a beérő farkasokkal néz. szembe, hanem — e „szembenézéssel is szembenéz.” Különben mindig is izgatta olvasóit a kérdés: mennyiben azonos Németh László — alakjaival? E drámájával (s még a Papucshőssel) kapcsolatban különösen felszólítja a tolakodó, in diszkrét kíváncsiságot: nem róla magáról van-e szó? Ez a meggyőződése, ezt veti szemére említett bírálatában Kárpáti Aurél, ezt mondja egy legkitűnőbb mai kritikusa, Illés Jenő is: „ ... Gyakran érte az a vád az írót, hogy szereplőinek palástja mögött ő szerepel és hangjukban őt halljuk... Németh László önmagát írja meg szerepeiben.”3 A feltételezést maga az író is megerősíti: „...Mikor ezek a drámák íródtak, munkatársa s tán barátja voltam Móricz Zsigmondnak. Hogy irigyeltem őt azért a személytelenségért, melyet a huszas évek klimaktériuma után öregkori műveiben elért. Azóta bennem is meghúzódott a vonal, mely a magunk életét az emberélettől elválasztja.”4 A kérdésnek azonban nincs túl nagy jelentősége. Inkább a közélettel, a társadalmi helyzettel, Németh nagy kiábrándulásával kell kapcsolatba hoznunk a Villámfénynél-t, mert elsősorban az érlelhette meg ezt a fájdalmat. A népies ideológia már csak szűrve érkezik el a darabba, s abból is inkább csak az, ami jó: a társadalomkritika. De semmi népies „program”, semmi „direkt” tanítás a népies receptek közül. Nagy Imre—Németh László nem az ifjúságnak, hanem „az Istennek üzeni” a Villámfénynél fájdalmas, mélyen a művészi ábrázolás szövetébe ágyazott mondanivalóját. * * * „Az emberben mindig visszamarad valami. Ami visszamarad, az viszi előre” — mondja Imre Satának. Említettük, hogy Németh László a következő drámákban mintha a Villámfénynél egy-egy oldalát növesztené ki önállóvá. Az elejtett fonalat veszi fel a Papucshős-ben is. Az elejtettet? Úgy tűnt, semmit sem ejtett el, mindent végig felgombolyított, S mégis ... A kiválóság kritériuma, a szociális lelkiismeret Holly Sebőnek, sőt barátjának, Éber Lórántnak is sajátja. „SEBŐ: Kós várost a püspök és néhány fal 55
