Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Takács István: Skóciai jegyzetek
megváltoztatásán gondolkozzanak — de ezt a munkát a művek nem végezhetik el az emberek helyett. A színházról és vetélytársairól folytatott vitában Alain Robbe-Grillet véleménye volt a legérdekesebb — csakhogy nem a tárgyról beszélt, hanem szenvedélyesen védelmébe vette az abszurd színházat. „Az abszurd színház nem tudja, voltaképp mit is kíván felfedezni, és valóban abszurdnak tűnhet, ha a már megismert igazságokhoz viszonyítjuk — de maga is fedezhet fel új igazságokat — mondta. — A költő: felfedező. Az »elkötelezett«, politikus író azonban csak már felfedezett igazságokkal dolgozik.” Fejtegetéseit végül is Peter Brook, az aznapi elnök, a Royal Shakespeare 'Theatre nagyszerű rendezője vágta el egy epés megjegyzéssel: „Ön józan észt emleget. Meg kell mondanom, hogy az ön filmjét, a Tavaly Marienbad- ban-t minden józan ész híján levőnek találtam.” „Tizenöt éven át mérnökként kerestem a kenyeremet. Ez feltételez némi józan észt” — mondta Robbe- Grillet dühösen, és leült. Lassan, de biztosan hanyatlott a konferencia színvonala. Az utolsó nap pedig a teljes csődöt hozta. Két amerikai „ifjú titán”, a huszonegy esztendős Kenneth Dewey és barátja, Alan Kaprow rendezésében zajlottak le az úgynevezett „Események”. Félelmetes vibrátóval felbúgott a McEwan Hall orgonája — ez volt a kezdet. Aztán jött a többi. A terem kupolájának harminc méteres magasságában alakok sétálgattak, vártuk, mikor esik valamelyik a hallgatóság nyaka közé. Caroll Baker, a csinos, platinaszőke filmsztár testreszabott arany- jersey blúzban és nadrágban végigugrált a padsorok tetején, a hallgatók feje, válla között. A kupolából leengedtek egy birka-csontvázat, aztán fülsértő skót dudaszó hallatszott, majd az elnökségi pódium mögötti falról lehullott a drapéria és halálfej-maszkok sora bukkant elő. S mindezek betetőzéseként feltűnt a karzaton egy szőke fotómodell, Anna Kesseler, pillanatok alatt anyaszült meztelenre vetkőzött, egy négykerekű kis kocsin végiggördítették a karzaton, a tv reflektorainak fényözönében, az egyenes adást közvetítő kamerák objek- tívjai előtt. A hallgatóság rémülten és értetlenül fogadta ezt a cirkuszt — felugráltak, kiabáltak, kis híján kitört a pánik. Lord Harewoodnak, a fesztivál művészeti vezetőjének fegyelmezett gentlemanarcán rángatóztak az idegek, Kenneth Tynan a teremszolgáknak kiabált, vessenek véget ennek a szégyenteljes cécó- nak, de senki sem tudott rendet teremteni. Az „Események” utolsó felvonása az ülés végén következett: a hatalmas teremből csak egyetlen szűk folyosón át jöhettünk ki, s ezt ócska gumiabroncsok torlaszolták el. Ezeken kellett átmászni. Az épület előtt pedig egy csomó ifjonc szédületes zajt csapott néhány tucat üres benzineshordó kongatásával. Nesze neked „jövő színháza” .. . Lord Harewood az esti lapokban csak ennyit nyilatkozott az „Események”- ről: „Ügy vélem, módfelett mulatságos kísérlet volt. Nincs több mondanivalóm róla.” Kenneth Tynan pedig az Observer, a tekintélyes vasárnapi lap kulturális mellékletének hasábjain ezt írta: „— Az utolsó nap sajnálatos események sorozata volt” — majd Christopher Cauldwell szavait idézte a bruzsoá művészet hanyatlásáról. A konferencia nem érte el a célját. Nem csak azért, mert a hat nap túl sok volt, nem is azért, mert sok író és rendező darabot írni és rendezni jobban tud, mint elméleti kérdésekről vitatkozni, hanem azért, mert a konferenciáról 36
