Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Fázsy Anikó: Bérletet vennék boldogságra (elbeszélés)
Ügy érzem magam, mint egy kozmikus tehén. Eh, eunuch ok! Köpeczi Eta szemüvege csillog a sötétben, piros s csak magyaráz, magyaráz, a fiú oda- adóan hallgatja, mit tud ez ennyit dumálni, egész este be nem áll a szája, szoknyája felhúzva a félcombjáig. Hol gátlásos ez? — Már randevút is megbeszéltek — suttogja Erzsi a fülembe — gyere, itt egy kis kávé. — S most úgy szeretem Erzsit, kötényben, a konyha hideg csillogásában, szőke kon- tyán visszaverődik a fény. Pár év múlva tán nekem is sikerül ilyennek lennem, lesz konyhám, fehér bútorokkal, néhány gyerekem, jó ebédeket fogok főzni Andrásnak s hálásan hallgatom majd kolléganőim ételreceptjeit. Csúnya barátnőimet kiházasítom, és a bulikon fáradhatatlanul fogok szendvicseket készíteni. Elnézően mosolygok majd: az élet értelme maga az élet. Megcsókolom Erzsit. Biztosan azt hiszi, részeg vagyok. — Főzök még egy menetet, segítesz? — Nem, nem. — János és a szemüveges nő összefonódva lépegetnek, János arca a nő nyakában. Röhej, röhej! Odamegyek a barna fiúhoz, Köpeczi Eta elhallgat, ijedten bámul. — Ne haragudj, hogy megzavarom a téte- á-téte-t (ez roppant elegáns, majdnem belebicsaklott a nyelvem, tényleg nem szabad többet innom), de még nem táncoltam a fiúkával. Jössz? — A fiú csodálkozik, de nincs sok ideje, mert megfogom a kezét s magammal ragadom. — Zenét, vége az érzelmességnek! — András feláll, mindig megijed, ha ordítok, de már a magnó is üvölt, minden ritmusát a véremben érzem, ez kell, pokolba az érzelmekkel, a gondolatokkal. — Egyáltalán hogy hívnak? — Nem mindegy? Én. Te és én. Gyere, dobjuk be magunkat! Egy kis arénát ebbe a poshadtságba! — Néhány tapogatózó lépés, ismerkedő mozdulat, s megtaláljuk a közös ritmust, az összhangot. Őrjöng a zene, sikoltozik a gitár, s a dobszó tompa búgásában sok százezerév üzenete lüktet. A fiú úgy táncol, mint egy isten, kidob, megint elkap, könnyedén, kívülről nem is látszik, mit dolgozunk, milyen feszülten figyelünk a másik minden kis apró mozdulatára, amire válaszolni kell, üzenetet kell küldeni, össze csiszolt, összehangolt az egész. Mintha ringlispilen ülnék, a körülöttünk levők arca körbe forog, igen, így is lehet, Köpeczi Eta kétségbeesetten bámul, Péter elragadtatva ordít: — Mint a hullám! Szekrény, könyvespolc, félfordulat, a heverő, tele emberekkel, vissza, a fiú szeme nevet, kidobás, János arca a sötétben. Köpeczi Eta, Péter, a szekrény, könyvespolc. Forgás. Arcok. János arca. Minden lüktet, a fiú nevet, néha mintha elveszítenénk egymást a vad körforgásban, de az utolsó percben mindig elkapják egymást ujjaink. A fiú nevet, magához szorít: — Ki vagy te? — Én. — Minek a név? Minek beszélni? A zene elhallgat. — Gyere, kicsit feltöltjük magunkat. — Fogja a kezem. A gitárszó széthasítja a csöndet, megint kezdődik az egész, minden forog, őserdők jajszava, vágyódása sír, sír a mandulafa, Köpeczi Eta a sarokban bőg, Erzsi simogatja, bután bámul. Mások is táncolnak már, forró testekhez ütődöm, de mindig megtalálom a fiú erős ujjait. Késő lehetett már, amikor felébredtem, az idegen szoba sarkaiban szürke árnyak ültek, lomhán nyújtózkodtak a bútorok. Csend volt. Egy óra ketyegett kitartóan és unalmasan, de nem tudtam felfedezni, hogy hol. Az ágy kényelmes volt, régimódú, a paplan piros. A kis asztalon egy üveg Hubertus, poharak, piszkos feketéscsészék. Egy fehér papírlap. Felültem, hogy jobban lássam, mi van rajta, de nem tudtam ilyen messziről kivenni, pedig az ágy felé volt fordítva. Kidugtam a lábam, a szőnyeg kopott volt s nem volt befűtve. Fáztam. Gyorsan kinyúltam a papírért. Füzetből kitépett kockás lap, határozott betűk: „Édes vagy! El kellett mennem. Cakó Tamásnak hív46