Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - Fázsy Anikó: Bérletet vennék boldogságra (elbeszélés)

nak. Feltétlenül hívj fel!” A feltétlenül háromszor alá volt húzva. Feltétlenül.. Cakó Tamás. Mit kellene közölnöm feltétlenül ezzel a fiúval? Most halk mo- toszkálás hallatszott a lakás mélyéből s ez kicsit megijesztett. Jobban szerettem volna egyedül lenni, beletúrni a könyvek közé, egy-két fiókba belenyúlni, megfürödni. Biztos van fürdőszoba. Nálunk is van, de olyan, mintha nem is lenne, mert a társbérlőnk, Domajacek Vladimír a kádban tartja a szennyesét, s ez ügyben nem tűr vitát. Egy nagy lavórban mosakszunk a kályha melletti sarokban, s lassan megrohad a parketta. Sajnáltam, hogy itt sem fürödhetek, jó lett volna végigcsurgatni testemen a meleg, illatos vizet. Kapkodva felöltöztem és sokáig álltam az ajtó mögött, nem mertem kilépni, hátha összetalálkozom valakivel. Behallatszott a vízcsepp csepegé- se, vécére is kellett volna mennem. Résnyire nyitottam az ajtót, nagyot nyi- kordult, a motoszkálás megszűnt, mintha valaki figyelt volna, a vízcsap csak csöpögött. Amikor már elviselhetetlenül súlyos volt a csend, kiléptem az előszobába. Sötét volt, hogy lássak, nyitva kellett hagynom a szobaajtót, így is fellöktem valami széket. A motoszkálás újra kezdődött, csoszogás, odaugrottam a bejárati ajtóhoz s mielőtt még kiléptem volna, láttam egy idős nő arcát, amint csodálkozva utánam néz az előszoba mélyéből. A lépcsőház fehér csillogása mellbevágott. Már égtek a villanyok, amikor az utcára értem. Nedves levegő tapadt az arcomra. Sokáig gyalogoltam a novemberi estében, a regényemre gondoltam, amit soha nem fogok megírni. így fejeződött volna be.

„Barna köd ült a folyón, távolról szűrődött át a parti lámpák fénye. Áthajolt a korláton. A köd betakarta a vizet és a pilléreket. A híd lámpái tejfehérré szűrték a barna gomolygást. Hirtelen úgy érezte, álmodik, minden olyan valószínűtlennek tűnt, a messzi fények magányos csillogása, a körülötte úszó szivacsszerű köd, a híd remegése, ahogy áthalad rajta egy autóbusz, láthatatlan villamosok zúgtak és csengettek, autók sötéten szelték a hideget, fényszóróik sárga fénye fellángolt, majd eltűnt, árnyak suhantak el mellette, arcok tűntek fel és vesztek el a semmibe.. . kiáltani szeretett volna, de a nehéz levegő a torkára telepedett... a híd megint megremegett... fény ... köd ... csengetés ... sárga villanás ... köd .., terjengő, mindent betakaró és elválasztó fehérség, nehéz és nyomasztó és árnyak, árnyak, köd és árnyak. Futni kezdett. Házak közé ért. A köd ide nem tudott behatolni. Lihegve megállt. Kék, zöld, lila és piros fények égtek mindenfelé, tarka reklámok gyúltak és hunytak ki. Mint valami vidám karneválban, úgy csillogott az utca. A fények kigyúltak és eltűntek. A házak szürkén meredtek a magasba, ablakaik egymástól idegen, távoli csillagokként világítottak. Az emberek egyenként vagy csapatosan jöttek és mentek mellette, nevettek vagy bánatot cipeltek, villamosra szálltak vagy gyalogoltak, az utca lángolt és az egyik mulató fölött a Moulin Rouge mintájára óriási, színes kerék forgott, színesen és egyhangúan. Az éjszakára gondolt. Az italra, amelynek hűvösségét előre érezte az ínyén. A mámorra, a zsongásra, ami majd mindent elfelejtet, elaltat benne. Az éjszakára gondolt, s a többi magányos éjszakára, elmúltakra és eljö- vendőkre. — Ma leiszom magam... Ma leiszom magam... Leiszom magam ... Leiszom magam... — hajtogatta és nem mert a reggelre gondolni.”

47