Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - Fázsy Anikó: Bérletet vennék boldogságra (elbeszélés)

talmas kebleit. András hever a díványon, a legsötétebb sarokban, a szemüveges nő boldogan nyögdécsel mellette, csókolóznak. András észrevesz, rámkacsint: — Pá-pá •—■ integetek és kimegyek. Az előszobában a szenyesládán két fiú és egy lány ül, isznak, ezek kicsodák? A spejzban borosüvegek sorakoznak, móri ezerjó, olasz rizling, egri bikavér. Hopp, ez az enyém! Nincs dugóhúzó, nekivágom az üveget a kilincsnek, csörömpölés, Erzsi rémült arca: mit törtél össze? Te hülye, hozok poharat! Az üveg nyaka felvérezte a számat, nyalogatom a sós vért, s a bort, bőgök. Aztán széttöredezik minden színes mozaikokra, amelyeket nem tudok és nem is akarok összeilleszteni. Andrással táncolok: — Te, milyen kisportolt teste van ennek a nőnek, nem utazik haza reggel, találkozni akar velem. Jó, mi? — s röhög. Bólogatok. Tényleg, nagyon jó. Zoltán apáskodik: —- Öregem, sápadt vagy, ülj le, várj, hozok egy kis fájdalomcsillapítót, ettől jobban leszel. S belémtölt valami port és úja-bb félliter bort. Vonszolódunk tovább. — Tudod, rájöttem, hogy mi lehet a világon a legkényelmesebb állás. Feszülten néz rám, biztatást vár, mint mindig, ha valami meghökkentő marhaságot akar mondani. — Na, mi az? — Kuplerájban szeretnék portás lenni — vágja ki diadalmasan. Nagyon jó! Igyunk rá! S szédítő forgatag kezdődik, lüktet a zene s talán repülni kellene vagy sikoltozni. János a szekrény mellett áll, iszik, Lacival táncolok: ritmusban dob ki minden negyedik ütemre s fordulat közben látom, János rám se néz és akkor miért csinálom az egészet? Laci ezen a héten sem nyert a lottón, ezerkétszáz forintja úszott el, s Glückstahl Benőnek már huszonöt- ezerrel tartozik. — Majd meglátogatlak az adósok börtönében — Ä! Szép lány a Glückstahl Ági! — Valaki szólít: — Magyar-néger közös határt!... — ezen úgy kell röhögni, hogy ráesek egy székre. Balázs jön: — Csak éppen táncolni nem tudok, de veled szemben nincsenek gátlásaim, gyere! Talán kezdjük a kályhánál... ballal lépj, jobbal ugorj, rajta! — s ugrunk, mint két bakkecske, erre is inni kell. Ismeretlen szőke fiú, valami érzelmes dal, s arcomhoz szorítja arcát. Ez legalább kellemes. Péter már tökrészeg, mint minden bulin, ilyenkor a lelkiatyám és trubadúr, botladozik mellettem néhányat, aztán lehúz maga mellé a földre, ülünk egymás mellett s megcsókolja a térdemet. — Te hülye állat, még mindig nem tértél észhez? Mit akarsz ettől a Kropacsek Edétől? Tényleg, mit is akarok? Semmit. Nézni a szemét. •—• Te édes kis hülye, hát nem látod, nincs értelme az egésznek, hülyeség ... — Miért csak az értelmes dolgoknak van létjogosultságuk? — Hja, ha te pont Kropacsek Ede mellett akarsz fejreállni... — Csak akarnék, de köp rám. — Tessék, már megint bőg, nem beszél, csak bőg, egy ilyen jó nő és mindig bőg, hol az a marha, akinek te nem kellesz, megyek, szétverem a fejét — s eltántorog, beleesik egy fotelba, alszik. András jön oda: — Ki az a Kropacsek Ede? — Senki, egy hülye! — Te rosszul vagy, gyere hányni! — S cipel magával, ott ülünk a fürdőszobában testvériesen a kád szélén. Hajolj a mosdó fölé s tátsd ki a szád! Öklendezek az ujjától, de utána legalább megkönnyebbülök. — Gyere ki a gangra, a levegőre! — Hideg van, borzongok. Már hajnalcdik. — Ne igyál többet! — Visszamegyünk. Van egy üres sarok, párnát dobok oda, leülök. János ott forog a szemüveges nő karjaiban. Iszok. ínyemet kellemesen borzolja az ital. Fémesen peng a gitár, prérikről, sziklás hegyekről, mennyei lovasokról szól a dal. Rémes! Olyan vagyok, mint egy melodráma érzelmes hősnője. Valamit csinálni kellene. Körülnézek. Zoltánék még mindig a szocialista realizmus mibenlétét vitatják, Balázs a sarokban áll, minden haja az arcában, átszellemülten suttog: —

45