Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Pósfai H. János: Gondola a falu felett (elbeszélés)
két. Mindez csupán másodpercekig tartott, ő azonban úgy vélte, megállt felette az idő. Aztán megint lendült a kar. Most egészen felszállt a gondola, a kerék legtetejéig. Az öregember soha nem érzett ehhez hasonlót. Fent állt a gondola a falu felett. Háztetők piros cserepein fürdött a napfény, a templomtorony mintha csak megindult volna feléje a kémények sűrűjében. Alatta kuporogtak a fák, a háztetők, az ólak, a tyukkatrocok, s amikor a távolba nézett, akkor döbbent meg igazából. A szomszéd faluk is közelebb jöttek, tarlók, hullámzó búzatáblák tartották a szélső házakat. A kavicsgödör is itt volt alig egy dobásnyira, pedig milyen messzinek tűnik, amikor ballag a két jószággal hazafelé! Hát még ha feljebb szállna! Minél magasabbra ér fel az ember, annál kisebbnek tűnik a világ. Összemegy, összezsugorodik, szinte meg lehetne ölelni a tájat. Alatta integettek az emberek. Lenézett rájuk, fogatlan ajkáról felröppent a mosoly; derű, kék ég ragyogott fent, színes, eleven tarkaság virított alant. Valami elfogta a torkát... A gyerekeket csak akkor vette észre, akik ott ültek mellette, vele szemben és harsány hangokkal igyekeztek túlkiabálni a megafon fülsiketítő lármáját. Az egyik megkérdezte tőle: — Nem szédül, Tóni bácsi? Az öregember nemet intett, a távolságot fürkészte. Teste átvette a furcsa, szokatlan ritmust, amely részegítően egybeolvadt a gondola ringásával. Köny- nyűnek, súlytalannak érezte magát, a lebegés feldobta a magasba. Most, most lenne jó újra kezdem mindent. Ha csak húsz, harminc éve is lenne még, meglovagolná a világot. Másképp rendezné az életet, nem folyna úgy ki az ujjai közül. Az indítást nem is érzékelte. A távoli hegyek kéklő csúcsaira meredt, melynek lábaihoz soha nem ért el. Ügy élte le az életét, hogy egyszer sem tudott kiszakadni ebből a kicsi körből. Neki a világ semmi. Nagyjából az, amit innen lát. Ami azon túl van, messzi idegen. Idegen föld, idegen emberek . .. Elvillant a kép, fordult a kerék. Előbb a fejében, majd a talpában érzett nyomást. Leszállt, felröppent a gondola. Hol a tarka tömeg, hol a piros háztetők, sudár kémények álltak elébe. Ujjai az egyre gyorsuló iramban görcsösen szorították a vasat. Már összefolytak a képek, kék, piros, sárga, halványlila színek lobbantak-vesztek el a semmibe, örvénylett, kavargóit a vásártér, feje tetejére állt a templomtorony, furcsa alakot öltöttek a háztetők, a kémények. És zaj, ricsaj, csörömpölés, csattogás, kábult zene-bona, rikoltás, messzire halló lárma. Néha egy-egy pontosan kivehető hang, nevetésfoszlány. •—- Megállni! —• kiáltotta az öregember. Hangja ernyedten belevészett a vaklármába. Senki nem figyelt rá. — Megállni, hé! Megállni! — kiáltotta újra. A vasfogantyút nem merte elengedni, jobb karjával integetett, hadonászott az elhízott indítónak, aki egyszer észre is vette, de nem állította meg a kereket, hanem csak visszaintegetett nyájasan, vigyorogva. — Megállni! Megállni! Forróság öntötte el, a homlokát kiverte a verejték. Megtörülközött a 32
