Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Takács István: Skóciai jegyzetek
rendezd vagy a színész? 2. A drámaíró dilemmája (A mai dráma jő irányai). 3. A színház és vetélytársai, a jilm és a tv. 4. Üzlet-színház vagy művészetszínház? 5. Nemzeti jelleg a színházművészetben. 6. A jövő színháza. Csupa olyan kérdés, amely alapjaiban érinti a nyugati színház valamennyi problémáját. S a jelenlevő sok kitűnő író, rendező, színész, kritikus, drámatörténész — mutatóba egy pár nevet: Arthur Adamov, Edward Albee, John Arden, Peter Brook, George Devine, Martin Esslin, Max Frisch, Sir Alec Guinness, Marguerite Duras, Peter Hall, Harold Hobson, Eugene Ionesco, Joan Littlewood, Wolf Mankowitz, John Mortimer, Harold Pinter, J. B. Priestley, Sir Laurence Olivier, Alain Robbe-Grillet, Peter Schaffer, Martin Walser, Arnold Wesker, a lengyel Jan Kott, a jugoszláv Jovan Hristic stb., stb. — biztosítéknak látszott, hogy valamennyi, szőnyegre kerülő kérdést a legmagasabb szakmai szinten, a legizzóbb szellemi hőfokon tárgyalnak majd meg. Sajnos nem így történt. A konferencia, talán két-három délután kivételével, unalmas, hosszas egyéni panaszok, sérelmek, színházhoz, drámához gyakran még távolról sem kapcsolódó eszmefuttatások színterévé vált, ahol mindenki mondta a magáét, de közös nyelvet jóformán semmiben sem sikerült találni. A legérdekesebb délután az volt, melyet az úgynevezett elkötelezett, illetve el nem kötelezett vagy abszurd színház kérdései fölötti polémiának szenteltek. Az elkötelezett, illetve az el nem kötelezett művészet fogalmán mi általában egyszerűen a politizáló, illetve nem politizáló művészetet értenénk, de ezeket a fogalmakat nem szabad mereven értelmeznünk. Martin Esslin, a marxista eszmékkel kacérkodó kiváló angol kritikus, ennek a témának a szakértője, az aznapi elnök és egyben a bevezető előadás tartója így sarkította a vitaindítóban a két fogalmat: elkötelezett színház egyenlő Brecht, el vem kötelezett vagy abszurd színház egyenlő Ionesco. Esslin fejtegetéseit érdemes részletesebben is szemügyre venni. Először is figyelmeztetett minden merev kategorizálás veszélyére, rámutatott, hogy inkább csak a könnyebb megértés végett szükséges a csoportosítás, mely néhány közös vonás alapján — elsősorban alkotói módszer és téma, de sok más szempont szerint is — próbál rendet tartani a nyugati drámairodalomban. A jelenleg élő irányzatokról úgy vélekedett, hogy az egyik legerősebb csoport ma a realista fogantatású, a szocialista realizmusnak és különösképpen Brechtnek igen sokat köszönhető írók köre, melynek legfrissebb hajtása az angol „dühösek” irodalma. Osborne Nézz vissza haraggal-ja, vagy Wesker A konyhája és Mindenhez krumpli jár-ja az angol társadalom olyan kérdéseibe világítottak be a színpad fényeivel, melyekről korábban nem esett szó. De ugyanezt tette regényeiben Alan Sillitoe vagy Kingsley Amis. Társadalmi felelősségtől áthatott műveket írtak, a szociális valóságra támaszkodtak, éles kritikával illették a fennálló társadalmi rendet, felrázták a nézők, olvasók lelkiismeretét. A másik oldalon az abszurd színház képviselői állnak, akik a külső, szociális valóság helyett inkább a belső, lélektani valóság felé fordítják a figyelmüket. De ennek a csoportnak a legjobbjaiban egyúttal ott van az elkötelezettek sok vonása is. Max Frisch, vagy Dürrenmatt, Ionesco vagy a fiatal német Hochhuth kétségtelenül inkább az „el nem kötelezettek”-hez sorolhatók. Ám műveikben rendkívül erősen bukkan fel a társadalmi szatíra, a kritika, s ezt az sem takarhatja el, hogy ezek a drámák gyakran szürrealista eszközökkel 34
