Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - Debreczeni Imre: Sötét kapualj (elbeszélés)

lyik férfi veti meg? De inkább csak azután, mikor megtudta, hogy a második gyerekének más az apja. A börtönt sem tagadta le, amit a betöréskor kapott, semmit. Jót tett a beszélgetés, utána néhány napig mintha minden más lett volna. Jó volt abban a kis kamrában. Kicsi volt, igaz, de elfért benne. Munka után csak bevetette magát a vackába, ledőlt a lomos deszkából eszkabált priccsre, s míg egyik cigarettát a másik után füstölte, óraszám elnézte a mészkukacos mennyezetet. Akkor gondolta végig először igazán az életét. Azon töprengett, hol, s mikor hibázta el. Akkor tudta is, meg is jegyezte, de azóta, hiába nem akarta, bizony, megint elfeledte. Kiöblögeti az ember emlékezetét az idő. Igen, valami olyasmit gondolt ki ő ott, akkor, hogy sem ő, sem Katalin nem tehetnek semmiről. Mert ugyan miből etethette volna a szerencsétlen a gyerekeket, míg ő a börtönben ült, ha nem enged a gazdájának? Ilyeneket gondolt ő, ott, abban a kis kamrában. De el is unta a gondolkodást hamar, mert gondolkodni kellett ott, akár akart, akár nem, pedig a harmadik nap után már nem akart. Mit ér a gondolkodás, ha nem fordíthat a sorsán az ember? Nem jó magányosan, ki­váltképpen akkor nem, ha folyton efféle gondolatok keringenek az ember fejében, mert a vége mindig az volt, hogy semmit sem tehet. Hová mehetett volna? A szeretetházba? Máshová nem, de akkor még oda sem, hiszen nem volt még egészen hatvan. Odahagyta hát a kamrát, s ment vissza Annához. Valakihez tartoznia kell. Legalább nem lesz egyedül! Utolsó évét szolgálta, nyugdíj előtt. Anna egyet sem szólt, tett elébe is egy tányért, éppen vacsorához készü­lődtek, és telemerte jó sűrű krumplilevessel. Jól főz Anna, ha éppen kedve- jön a főzéshez. Megdicsérte Anna levesét, s azzal rendbe is jött minden. Még éjszakára is odajött hozzá az asszony. Nem szólt, nem szoktak ilyenkor beszélgetni, csak odabújt hozzá jó szorosan, s úgy ölelte, ahogy Katalin soha, és olyan férfi volt ő azon az éjszakán, mint valamikor a legjobb idejében. Később felkelt Anna, s ment vissza a helyére. Maradt minden a régiben. Furcsa asszony Anna, de a szíve nem rossz, és azt sem lehet mondani, hogy nem szeretné a gyerekeit. Talán túlságosan is szereti őket. Rájuk ag­gatna mindent. Ügy járatja a kislányokat, hogy senki a magáét különben. És a pénzt sem herdálja el. Ingyen soha, senkinek nem feküdt le. — Más asszony talán ingyen teszi? — mondta egyszer. Jó kedvében volt éppen, több mint kétesser forintot hozott aznap a postás, Julika majd kétévi tartásdíját. — Csak azért, mert mások az anyakönyvvezető vagy a pap előtt megjelennek? Ugyan, Bálint, nem vagyunk gyerekek! A férjes asszonyok ta­lán mást csinálnak? Ugyanazt, én mondom neked, tiszteletet a nagyon ritka kivételnek. Csak éppen titkolják. Képmutató ez a világ! — Egy cigarettát! — toppant a férfi elé hirtelen. Kopasz, pocakos em­ber volt, ötven körüli. Már bánja, hogy leszólította, Mariskának villog a szeme, de nagyon kí­vánja a cigarettát. A kopaszt váratlanul érte a dolog, látszik rajta, megijedt. Ha egyedül volna, talán el is szaladna, gyávák többnyire a pocakosok, de nővel van, meg­játssza a bátrat. Hátrál egy lépést, jobbja ütésre emelkedik. 25

Next

/
Thumbnails
Contents