Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Debreczeni Imre: Sötét kapualj (elbeszélés)
Mariska kuncog. Lám, mégsem akármilyen lány ez a Mariska, — örvendezik magában az öreg. A lány ugratja a kopaszt. — Csak nem félsz, Tibi? — Én? Egy ilyen ... egy ilyen vén szivartól? — dadogja. De azért körülkémlel. Néptelen errefelé a külvárosi utca, sokfélét hallani. Miután meggyőződik felőle, hogy kívülük nincs más, kakaskodni kezd. — Na, gyerünk, apuskám, igazolja csak magát! Mariska a táskájába nyúl, s az öreg kezébe nyom egy cigarettát. — De most aztán olajra, öregem, mert... — nem fejezi be a mondatot, belekarol a kopaszba, elvonszolja. Az öreg zavartan pislog. Beszopta borzas bajsza végét, tétován topog a járdaszélen. „A kis taknyos! Na, megállj csak!” De azért nem mer szólni, csak krákog néhányat, aztán engedelmesen húzódik vissza a helyére. Igen, fél Annától. Csak be ne árulja a lány, mert akkor baj lesz. Anna megtiltotta, hogy mutatkozzék a vendégek előtt. De akkor miért nem ad neki cigarettát? Vagy ha már nem vesz, a csikkjeit ne szedje el, amit az irodából szerez! „Ügy tett, a kis taknyos, mintha nem ismerne...” Jancsi jut az eszébe, meg a kis Bálint a vonatablakban. Még a kezét is kinyújtotta feléje. Azért rágyújtott. Keserű a szája, különben sem kedveli az illatosított cigarettát. A Kossuth, az az igazi! Azám! A Doktor tíz egész dobozzal ígért neki! Tízzel! Most utánuk kellene menni és jól elpaskolni a pucér fenekét a kis tak- nyosnak. Azt a disznót meg kihajítani. A gazember. Bizonyára családja van, nagy gyerekei. Aztán ... „Mi volna aztán?” — szólal az a hang a fejében, ami akkor is jelentkezik, ha nem akarná az ember. „Hol élnél utána? Ki fogadna be más? Kinek kellesz, te ... te ...” Nézi a sötét házat, s mintha átlátszó volna a fal, látja a pocakost meg a lányt. A sezlon panaszkodását is hallja, a középső rugó énekel, kiáll annak a hegye. Bár bökné meg azt a hasas disznót! Ügy tett, a kis taknyos, mintha nem ismerne!... Nem tud most a kapualjban maradni, menni, mozogni kell. Az utca végén megáll, meg kell állnia, megköhögteti a mentbolos. Néhány másodpercig támogatja a lámpaoszlopot, azután tovább halad. Van ideje bőven. Jó erőben levőnek látszott a kopasz, az ilyen nem megy el egyhamar. Gyerünk a Doktorhoz! Miért is ne? Másnak lehet, csak éppen neki nem? Tíz doboz Kossuth nem kutya! És nem Anna biztatta, hogy tartsa nyitva a szemét a telepen? A Doktornak még a bőre alatt is pénz van. Jó nyugdíja, szőleje, háza. És mit tud csinálni egy ilyen vén kéjenc? Legfeljebb megsimogatja. Nem halt bele abba még senki! Most ért a temetőhöz. A kapu előtt lámpa, a lámpa felett a tábla. „Feltámadunk” — betűzi. Hányszor járt erre nappal, de sohasem tűnt a szeméi be. „Feltámadunk” — olvassa újra, meg újra. „Minek? Mire?” — kérdi az a hang ott belül a fejében. Máskor elhallgattatná, most örül neki. „Ha igaz, hogy feltámad az ember, vajon milyennek támad fel? Olyannak, annyi évesnek, ahogyan meghalt?” 26
