Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - Debreczeni Imre: Sötét kapualj (elbeszélés)

— Sültbőlond, te! Tudod, hány éves voltam én, mikor elkezdtem? Meg azt, hogy ki volt ennek az apja?

Három gyereke van, mindnek más az apja.

— Olyan ennek a vére, hogy... Hát nem mindegy, mikor? Előbb vagy utóbb, úgyis idejut. És jobb előbb, mint utóbb. Legalább több esze lesz, mint nekem volt! Velem, azt hiszed, másként tett a mostohám? Egy szép napon úgyis itt hagy. Kurva anya ne neveljen zárdaszüzet, ha nem akarja, hogy megvessék. Okosabban tennéd, ha a szemed tartanád inkább nyitva ott, a telepen. Ahány pénzes pacák ott megfordul! Vagy neked nem jönne jól néha egy-egy doboz cigaretta?

Érdekes, ilyenkor nem sajnálta volna tőle a cigarettát.

Azelőtt is előfordult, hogy kiparancsolta Anna éjnek idején az utcára, ha vendéget hozott, de csak ritkán. Szívesebben maradt el éjszakára, ha úgy adódott.

Eleinte gyakran össze is különböztek emiatt, ha számon kérte. Melyik férfi nem tette volna?

— Ki vagy, te, az uram talán? Voltam, ahol voltam, háltam, akivel háltam, mi közöd hozzá? Tehetek én róla, hogy kívánom a férfit, te vén trottli? Meg élni is kell valamiből, ha az embernek kölykei vannak. Vacak nyolcszáz a nyugdíjad ...

Annyi. Meg ötszázat kap az éjjeliőrségért. Nem. esküdtek meg, hiszen Katalintól, a feleségétől el sem vált, csak úgy összeálltak. A családi pótlékot is így kapja Anna, őutána. Meg a tartásdíjat a gyerekek után háromfelől is, ha a rendőrség megtalálja őket, mert olyanok azok: máma itt, holnap ott, de Anna nem nagyon bánja.

— Legalább egyszerre kapok valamit. Apránként csak szétfolyna.

Nem élet, de mit tehetne? Hová mehetne? A gyerekei elüldözték hazulról, a felesége látni sem akarja. Jancsi, a nagyobbik fia tavaly nyáron átutazott egyszer az állomáson. Valami fuvarlevélért küldte ki a telepvezető, ott álldogált a peronon, Jancsi meg a vonatablakban a kisunokával, Bálinttal, akit őutána neveznek így. A kicsi kiáltott rá: „Nagyapa! Nagyapa!” De Jancsi húzta is el mindjárt az ablakból. Fütyült a kalauz, indított a vonat. Ö meg csak állt ott, még öt perc múlva is, pedig hol járt akkor már a vonat!

Annával különben nem lehet ellenkezni. Annak a tányérnak a nyoma már örökre ottmarad a homlokán, amit két éve a fejéhez vágott. Ha dühös, nem válogatós. Azt vágja az ember fejéhez, ami a kezébe akad. Eleinte sokat verekedtek. Tépték, marcangolták egymást cudarul. Erős asszony Anna, több nyolcvan kilónál, keménykezű.

Néhány hónappal azután, hogy hozzáköltözött, egy ilyen veszekedés során a konyhakést kapta fel Anna, mert kurvának nevezte. Hátrált előle, kerülgették a konyhaasztalt, közben úgy üvöltött az asszony, mint egy fúria. Ha eléri, leszúrja.

Azon a napon otthagyta. Igaz, csak estefelé mert visszaóvakodni a mo- tyójáért. Anna még akkor is sírt bent a szobában az ágyra borulva.

Akkor még a gépállomáson dolgozott. Megértő ember volt az igazgató, maga is elvált, megengedte, hogy odahúzódjék abba a kis szerszámkamrába a raktár mögött. Még matracot is kerített valahonnan, meg két pokrócot hazulról.

A fél éjszakát átbeszélgették azon az estén. Mindent kivallott becsületesen, kendőzés nélkül. Nem, nem vetette meg a szoknyát azelőtt sem, me24