Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Szapudi András: Hangok (vers)
hadd éljem át e poklot, hogy kínom elsikoltsam: ó sors, most arra kérlek legyints meg irgalommal A tagadó: Kain fustélya dong — ó ég, repedj meg! — Ábel vére a semmibe kiált — megátkozom anyámat is, ki gyermek- -ágyam szélén ült, s mondta az imát. En tagadom úristen fényességed s hogy elküldötted egyszülött fiad — folyamában, az eltékozolt vérnek fuldokló lelkem jajgatva tagad. Bár jó lenne még kicsit hinni benned: kapdosni végső szalmaszál után, mert engem itt szöges korbáccsal vernek és gyönge füst leszek holnapra már, de arcodat elmosta a valóság lebombázták szívemben templomod én nem kiáltok segítségért hozzád: a semminél még erősebb vagyok! A föld alól: Szívembe bújt a kés, a mellem kék-élű penge otthona — tűz mellett többé nem melegszem, nem megyek hozzád már soha; ne akarj látni: torz a testem, értelmem hűtlen elhagyott, pillogok tört-üveg-szememmel én már a föld alatt vagyok. Barátaim most puha férgek s hallgatag, sötét bogarak, idelenn százszor megidézlek ... Kihűltem, fázom, s messze vagy, odafenn szomjas rettenet jár üvölt: eloszlik lágy szavad, kendőcskéd ázik. . . vagy talán már engem siratni sem szabad?! 21
