Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - Szapudi András: Hangok (vers)

Szapudi András: HANGOK

(Buchenwald, 1944—45)

„Üvölt a csönd fülemben, s felkiáltok”

(Radnóti)

Egy asszony:

Már gondolkodnom, lehetetten, és könnyeim is elapadtak, iszony at-szagú szellők járnak, s tüskés tenyérrel simogatnak

Lyukas derekam csontja csörren: lázasan forgok bűzös vackon ... Kisfiam, barna pillantásod elhozza néha még az alkony

Mióta fenn a hold körül jársz arcocskád újra fénylik, telten, jaj, itt feledted jó anyácskád az Ínségben, a gyötrelemben

Hiába hívlak: vissza nincs út... Jobb neked ott a messzeségben: kicsike lábad csillagot rúg, akár a labdát, künn a réten . ..

Egy ifjú:

Ó sors, most arra kérlek légy ints meg irgalommal: hadd éljem át e poklot, hogy kínom elsikoltsam

hitetlen embereknek, hogy foguk fölvacogjon, és rettenjenek össze, ha meghallják a hangom

ne mállaszd szét a testem, hogy vádlón megmutassam, hogy élesen kiáltson kínzói ellen ajkam;

virágom sikolyáról hadd szóljak szertezengön, mellének csillagáról, mely folt egy lámpaernyön;