Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - Vasvári István: Erdők (vers)

— Nem lehetsz olyan. Azt akarod, kínlódjon, mint én? Érted, nem lehetsz olyan! — kiabálta, felugrott, megragadta a lány vállát.

— Nem engedem, nem lehetsz olyan.

A lány szeme riadt volt, és amikor a fiú az ölébe fúrta a fejét, sírni kezdett.

— Mondd, hogy nem leszel olyan — hallotta a könyörgő hangot. Átkarolta a fiú vállát, simogatta a fejét, és engedte, hogy arcát elöntsék

a könnyek.

És emelkedni kezdett az ég, távolodott tőlük, egyre messzebb, messzebb. A híd megállt, és a mozdulatlanság úgy szakadt rájuk, mint a szomorú szerelem. Kiszolgáltatva az időnek, és a teljes megnyugvásnak, amely megsemmisíti az emlékeket.

Vasvári István: ERDŐK

Visz az aranyos délután, erdők fölött lehelő, fiatal nyíres fut elém. elhagy egy fenyveserdő.

Parazsat fú az alkonyat; a cserfákon tűzeső.

Szilfasor száll mint könnyű füst — lelked így szabadulna!?

Kövült kínoknak rétege nyomja újra meg újra; önmagad úgy lehetsz szabad: benned világok súlya.

Marakvó, kicsinyes, irigy vadak lappangnak mélyen, azok marnak el: sohse higyj! vak sorsuk elemésszen?

Szilfasor száll mint könnyű füst — pillanat csöndje: éden!

Visz az aranyos délután; mélyén a múlt lapulva: szauruszok szörnye tör reám, késztet küzdeni újra, lángfújta világ a hazám: vérez fénye és súlya.

19