Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - Vágási Imre: A híd (elbeszélés)

ültek a középre, ahol az egymásba futó ívek találkoztak. A kötelek ringása lassan csillapodott. Lenéztek a mélyben szaladó vízre, és úgy érezték, mintha berúgtak volna egy kicsit. A lány hátradőlt, megfeszült melleire nevetett a nap.

— Örülök, hogy itt lehetek újra, és nagyon szeretem ezt a hidat — mondta a fiú.

Nézte a lány arcát, a deszkapallón szétterülő hosszú haját, és olyan örömöt érzett, hogy elszorult tőle a melle.

— Sokszor kijöttem ide — mondta a lány. — Mindig rád gondoltam, amikor itt voltam. Igen, édesem, szeretem ezt a hidat, mert sohasem voltam egyedül, mert úgy éreztem, hogy mellettem ülsz.

— Azt hiszem, ez a híd csak azért van, hogy szeressük.

A lány felült.

— Mondd azt, hogy szeretsz!

— Szeretlek.

— Sokszor, amikor egyedül akartam lenni, eljöttem ide. Egyszer megkérdezte tőlem a híd, hogy te hol vagy. Azt mondtam, hogy mért kérdez ilyen butaságokat, nem látja, hogy itt ülsz mellettem.

Hálásan nézett a lányra, megcsókolta a kezét, és azt mondta:

— Én is sokszor éreztem, hogy nem lehetek máshol.

— De nem voltál itt. Hiába mondtam a hídnak. Mert amikor kimond- tam, hogy itt vagy, már el is tűntél, és én olyan szomorú lettem, hogy haza kellett mennem.

A fiú felállt, egyik lábáról a másikra billenve megindította a hidat. Aztán lefeküdtek egymás mellé, és nézték, hogyan hullámzik az ég.

— Azért jöttem, hogy el vigyelek magammal — mondta a fiú.

— Vártalak, és tudtam, hogy eljössz. Nem akartam látni a hidat, mert attól féltem, hogy megint eltűnsz. És nem akarok többé egyedül maradni.

Hallgattak, úgy feküdtek egymás mellett mozdulatlanul, mintha azt várták volna, hogy a nap és az ég felvigye őket a magasba. A vízből felugrott egy-egy pisztráng, megfürödtek a levegőben, átrepülték a köveket, és visz- szabuktak.

— Ahová én viszlek — mondta a fiú —, ott nincsenek sziklák. Fák sincsenek, csak végtelen hosszú rétek, búzatáblák, és olyan nagy az ég, hogy azt fogod gondolni: nincs is más, és az egész világ csupa ég.

— Elmegyek a csupa ég alá, ahol nem tudunk elbújni egymás elől.

A lány átölelte a fiú mellét.

— Szeretlek — mondta a fiú.

— Én is szeretlek, és szülök neked egy fiút, és akkor még jobban szeretjük egymást.

Felültek, kifeszített karral lóbálták a vastag kötelet, amíg a híd megint hintázni kezdett.

— Szép fiunk lesz — mondta a lány —, és én olyan anya leszek, amilyen édesanyád volt.

A fiú elengedte a kötelet, lenézett a vízbe. Hallgattak.

— Nem akartam — mondta a lány — Ne haragudj.

— Nem szabad olyan anyának lenned.

A fiú hangja száraz volt és hideg. Összeszorította a száját, egyre a mélybe bámult. Nem tudott uralkodni magán.

18