Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - Vágási Imre: A híd (elbeszélés)

peroek rettegése felduzzadt, kiszökött törékeny testéből. Sírt és a fiú arcát simogatta, úgy érezte, hogy elhagyja minden, ami szép és egyszerű. S vala­hol, nagyoin-nagyon mélyen és távol boldog volt, hogy megtalálta a fiút. Sírt, és simogatta a fiút, aki mindennél és mindenkinél kedvesebb volt neki ezen a világon. Ebből a szeretetből fakadt fájdalma is. Sírt, hogy elme­nekülhessen a mellét szaggató kínoktól, melyek összetörték benne is a nyu­galmat, és mert nem tudott másképp védekezni a rátörő fájdalmak ellen. A híd imbolygóit a szélben tehetetlenül, mint amilyen tehetetlenek vol­tak ők, elfáradt testükkel a sötétségbe bukva. Egy év telt el. Ahogy visszagondolt erre az évre, nem jutott eszébe sem­mi sem, amivel kitölthette volna a napokat. Tudta, hogy úgy szaladtak el előle, mint riadt nyulak. Nem próbálta utolérni őket, épp eléggé el volt fog­lalva magával. És ahogy a megnyugvás terjedt el testében, úgy talált vissza önma­gához. De elvesztette régi énjét, szigorúbb lett és kételkedő mindennel szem­ben. Nem önző, mert gyűlölte az önzést, mint ahogy a hazugságot is. Bizal­matlan lett a világgal szemben, mint aki attól fél, hogy erőszakkal elveszik tőle a levegőt. ítéleteitől is félt, mégis egyedül önmagában bízott. Azt mondta egyszer, amikor megkérdezték tőle, hogy miért idegenedett el az emberektől és a barátaitól: — Nem is tudom. Azt hiszem, nem szerettem őket annyira, hogy náluk keressek megnyugvást. Én vagyok a hibás, biztos én vagyok a hibás. A munka, melyet szeretettel és gondosan végzett el, mintha felszabadí­totta volna szorongásai alól. És az idő. Hálás volt az időnek, mert segített rajta. Csak olyankor, amikor a csend és a magány megkötözte a kezét, olyan­kor kezdett félni ismét, hogy nem változott semmit sem, hogy nem tud me­nekülni az emlékek elől. Erős akarata, mely sokszor furcsa daoosságba ful­ladt, ritkán lopta el tőle ezeket a perceket. Bízott mégis, tulajdonképpen nem tudta, miben, nem is volt fontos, csak az, hogy ki tudjon mozdulni a néha rátámadó tehetetlenségből. Egy év telt el. Szomorúan és boldogan utazott a hegyekbe. A lányért ment, akit egyedül szeretett ezen a világon. Szüksége volt rá, mint fának a fényre, és mert hitt abban, hogy nála megtalálja azt, ami őbelőle elveszett. — Menjünk a hídhoz — mondta a lánynak. — Ne. Kérlek, édesem. Ne menjünk oda! — A lány könyörgő tekintettel nézett rá. A fiú a szaladó felhőket nézte, nevetett, és azt mondta, hogy szereti a hidat. Keresztülsegítette a lányt egy szakadt kérgű kidőlt fenyőn. A fény kínlódva tört át a fákon, tompa árnyékok csíkozták a földet. Kellemes volt a délután, gyenge szél fújt a fák csúcsát borzolgatva. — Fogd meg a kezem — mondta a lány. A fenyők kedves illata röpködte körül őket, csend és nyugalom, és úgy érezték, hogy nem is léteznek másképp, mint a levegő, mely részegen bukott mellükbe. Leereszkedtek az ösvényen. A híd alig láthatóan rezgett, keskeny sza­lagnak tűnt és békítőnek, ahogy a szakadék két partját összekapcsolta. Le­17 MKYÍIKVTAI? C/0')V SáCMÜÁiHElY C H L “ *

Next

/
Thumbnails
Contents