Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - Vágási Imre: A híd (elbeszélés)

peroek rettegése felduzzadt, kiszökött törékeny testéből. Sírt és a fiú arcát simogatta, úgy érezte, hogy elhagyja minden, ami szép és egyszerű. S valahol, nagyoin-nagyon mélyen és távol boldog volt, hogy megtalálta a fiút.

Sírt, és simogatta a fiút, aki mindennél és mindenkinél kedvesebb volt neki ezen a világon. Ebből a szeretetből fakadt fájdalma is. Sírt, hogy elmenekülhessen a mellét szaggató kínoktól, melyek összetörték benne is a nyugalmat, és mert nem tudott másképp védekezni a rátörő fájdalmak ellen.

A híd imbolygóit a szélben tehetetlenül, mint amilyen tehetetlenek voltak ők, elfáradt testükkel a sötétségbe bukva.

Egy év telt el. Ahogy visszagondolt erre az évre, nem jutott eszébe semmi sem, amivel kitölthette volna a napokat. Tudta, hogy úgy szaladtak el előle, mint riadt nyulak. Nem próbálta utolérni őket, épp eléggé el volt foglalva magával.

És ahogy a megnyugvás terjedt el testében, úgy talált vissza önmagához. De elvesztette régi énjét, szigorúbb lett és kételkedő mindennel szemben. Nem önző, mert gyűlölte az önzést, mint ahogy a hazugságot is. Bizalmatlan lett a világgal szemben, mint aki attól fél, hogy erőszakkal elveszik tőle a levegőt. ítéleteitől is félt, mégis egyedül önmagában bízott.

Azt mondta egyszer, amikor megkérdezték tőle, hogy miért idegenedett el az emberektől és a barátaitól:

— Nem is tudom. Azt hiszem, nem szerettem őket annyira, hogy náluk keressek megnyugvást. Én vagyok a hibás, biztos én vagyok a hibás.

A munka, melyet szeretettel és gondosan végzett el, mintha felszabadította volna szorongásai alól. És az idő. Hálás volt az időnek, mert segített rajta. Csak olyankor, amikor a csend és a magány megkötözte a kezét, olyankor kezdett félni ismét, hogy nem változott semmit sem, hogy nem tud menekülni az emlékek elől. Erős akarata, mely sokszor furcsa daoosságba fulladt, ritkán lopta el tőle ezeket a perceket. Bízott mégis, tulajdonképpen nem tudta, miben, nem is volt fontos, csak az, hogy ki tudjon mozdulni a néha rátámadó tehetetlenségből.

Egy év telt el. Szomorúan és boldogan utazott a hegyekbe. A lányért ment, akit egyedül szeretett ezen a világon. Szüksége volt rá, mint fának a fényre, és mert hitt abban, hogy nála megtalálja azt, ami őbelőle elveszett.

— Menjünk a hídhoz — mondta a lánynak.

— Ne. Kérlek, édesem. Ne menjünk oda! — A lány könyörgő tekintettel nézett rá.

A fiú a szaladó felhőket nézte, nevetett, és azt mondta, hogy szereti a hidat. Keresztülsegítette a lányt egy szakadt kérgű kidőlt fenyőn. A fény kínlódva tört át a fákon, tompa árnyékok csíkozták a földet. Kellemes volt a délután, gyenge szél fújt a fák csúcsát borzolgatva.

— Fogd meg a kezem — mondta a lány.

A fenyők kedves illata röpködte körül őket, csend és nyugalom, és úgy érezték, hogy nem is léteznek másképp, mint a levegő, mely részegen bukott mellükbe.

Leereszkedtek az ösvényen. A híd alig láthatóan rezgett, keskeny szalagnak tűnt és békítőnek, ahogy a szakadék két partját összekapcsolta. Le17

MKYÍIKVTAI? C/0')V

SáCMÜÁiHElY C H L “ *