Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - Vágási Imre: A híd (elbeszélés)

hogy vigyázzon magára, a fájdalom ismét legyőzte. Csak ment előre, anyját kérdezve és a vizet, hogy mért áll útjába. Nem hallotta a hajlongó fák moraját, a rá-rácsapódó vízzel volt elfoglalva, és saját magával, ahogy a megválaszolhatatlan kérdéseket ismételte.

A híd úgy feszült előtte, mint határt jelző sorompó. Állt a lábszárát csapkodó folyóban, nézte a hold gyengén világított egében a kötélen feszülő karcsú testet, amint lassan himbálózott a szélben. Várta, hogy meginduljon, hogy elrepüljön a feje felett, és aztán azt érezte, hogy ő lebeg, igyekszik elkapni a kötelet, vagy felmászni a levegőbe.

Könnyű volt a teste, a víz lába alá kúszott, és megrántotta. Könnyű volt a teste és nyugodt a lelke, amikor elvágódott. A folyó hátára vette. Tudta, hogy most repül, fenn a levegőben, a szél irányítja, és ő integet a mélybe ragadt hídnak. A víz megpörgette, és nekivágta egy sziklának. Éles fájdalom nyilait a karjába. Vadul kapott kezével a szikla után, visszahúzta magát, és ráborult. Kapkodva szedte a levegőt, lassan lecsillapodott. Felállt, kibotorkált a partra. A híd ott állt, összekötve az eget a földdel. Felmászott a meredek parton. Látta a fák sötét törzseit, tapogatózva eljutott a hídfőig, átmászott a kötélen, és a pallóra ugrott. A híd megmozdult, végighullámzott, mint a kígyó teste. Leült, kinyújtott kezével a kötélbe kapaszkodott, lelógatta a lábát, és hagyta, hogy játsszon a szél vele és a híddal. Úgy érezte, hogy megsokszorozódik a mélység, és mint egy mágnes, úgy húzza lefelé. Megpróbált vigyázni magára, mert érezte, hogy nagyon gyenge. Hanyatt feküdt, az eget nézte.

A forróság lassan kúszott az erekben egyre tovább, egyre erősebben, és lecsukta a homályba vágyó szemeket.

Amikor megtalálták, mély álomba zuhanva feküdt a hídon. Hiába kutatták át a falut. Nem tudták elképzelni, hova mehetett. A lány azt mondta Miklósnak, menjenek el a hídhoz, úgy érzi, ott van. Miklós próbálta meggyőzni, hogy ez képtelenség, olyan messzire és ebiben a pokoli sötétségben. A lány azonban megmakacsolta magát.

— El kell mennünk. Ott lesz, úgy érzem, ott lesz.

Miklós lámpával világította az utat.

— Őrület. A hídnál? Miért lenne a hídnál? — mondta, de ment a lány mellett.

Amikor a hídhoz értek, végigvilágítottak rajta a lámpával, és meglátták a mozdulatlan testet.

— Ö az — kiáltotta a lány. Odarohantak, a lány föléhajolt.

— Jó Isten. Miklós! Nézd, csuromvizes.

Megfogta a kezét, érezte, milyen forró. Miklós felemelte a tehetetlen testet, imbolyogva, óvatosan vitte ki a partra. Letette a fűre, és azt mondta a lánynak, hogy elmegy segítségért, vigyázzon rá.

A lány leült, a fiú felsőtestét ölébe helyezte, ráterítette kötött kabátját. Folyón túli csend szakadt rájuk. A híd érzéketlen hintázott a szélben, a gyenge hold körülrajzolta sötét alakját.

— Tudtam, hogy itt vagy, édesem. Látod, megéreztem. Féltem, hogy bajod esik, hogy csinálsz valamit, ami borzasztó — mondta a lány, és a sírás a torkát fojtogatta.

Simogatta a fiú égő homlokát. Az éjszaka és a félelem, az átélt súlyos

16