Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Vágási Imre: A híd (elbeszélés)
nem látott semmit sem. Miklós pálinkát töltött a pohárba, kiszáradt torkából alig jöttek ki a hangok, amikor azt mondta, hogy igyon. Az ital végigfutott hideg és forró testén, az asztalra borult, meg-megremegett a válla. Sírt, mert nem tudott mást csinálni, mert az agya megszűnt tanácsokat adni, sírt, mert gyenge és erőtlen emberré vált egy perc alatt, gondolatok és érzelmek nélkülivé, mint a kidöntött fa. Miklós elrohant az anyjáért; kétségbeesetten és egész testében remegve. A fiú pedig ott maradt az asztal fölött meg-megránduló vállal a sötétségbe kúszó szobáiban. A szél elfutott az árnyékot vesztett barackfa ágai közt, meglendítve őket, gondtalanul. És aztán olyan csend szakadt a szobára, mintha egyszerre hallgatott volna el az egész világ. Sötét volt, nem törődött azzal, hogy merre megy. Az utcán himbálózott a lámpa fénye, majd az is eltűnt szeme elől. Csak az éjszaka tárgyakba bújt árnyai jelezték a világot, ahogy megmozdultak a fák az elmaradt házak mögött. A folyóhoz ért, majdnem elvágódott egy kőben. Ösztönösen leereszkedett a meredek parton, abba kapaszkodva, amit épp elért a keze. Megállt, felnézett az égre, megtörölte homlokát. — Mit tettek velem — nyögte —, Istenem? Mit tettek velem? Leült a kövekre. Nézte a gyenge fényű vizet. Érezte, hogy gondolkodnia kellene, de a rettenetes üresség, mely ráfeküdt agyára, erősebb volt nála. A melle égett és a szemei. A fájdalom kezébe kúszott, és nem tudott védekezni semmivel sem. Sírni szeretett volna, menekülni valamilyen erő elől, mert fojtogatta kiszáradt torkát, és elvette tőle a testét, marcangolta, mint könnyű prédát. Nem mozdult. Elöntötte a verejték, millió tüske fúródott a bőrébe. Olyan volt ez, mintha felgyújtották volna. Nem enyhítette a szél sem, egyre gyorsabban áradt szét testében a tűz. Kapkodva szedte a levegőt, úgy érezte, hogy széttépik a mellét. Mikor már nem bírta tovább, felugrott, és belerohant a vízbe. Két kézzel csapkodta arcára, egész testére a hideg vizet. Lassan elaludt a tűz. A rohanó ár lábába kapott, megpróbálta feldönteni. Ügy védekezett, hogy elindult felfelé, a folyással szemben. Esetlenül botorkált, a hullámok és a kövek meg akarták állítani. Ismét rátámadt a megmérhetetlen üresség, osztozkodva a dühvei, melyet a folyó ereje ébresztett benne. Nem tudta, mit csinál, csak azt tudta, hogy mennie kell, hogy birkóznia kell a vízzel. Nem legyőzni akarta, csak azt akarta, hogy ne vágódjon el. Szabadulni szeretett volna magától, de nem tudta és nem is próbálta megfogalmazni, hogyan. Védekezett, nem tehetett mást. Lépett, és lába nem találta meg a talajt. Melléig elmerült, hatalmas erő nyomta visszafelé. Elöntötte a forróság. Hirtelen kitisztult aggyal menekült. Ráfeküdt a vízre, erőteljes csapásokkal úszott előre. Mint hinár a mocsárban, úgy kapaszkodtak belé a hullámok. Ügy csapott minden mozdulatnál a vízbe, mint az az ember, akinek ölnie kell, (hogy életben maradjon. Végre kövekbe ütközött a lába. Felállt. Körülnézett. Nem látott túl a vizen, bármerre fordult. Elfáradt. — Mi történt velem — kérdezte magától. — Ó, anyám, mi történt velem, mondd meg, mi történt vélem? Mondd meg, látod, itt állok a vízben, és úgy kérdem. Ne hallgass most. A fiad vagyok, és nézz rám, mit tettél velem. Észre sem vette, hogy újra elindult. Anyjával beszélt, nem volt ereje, 15'
