Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - Vágási Imre: A híd (elbeszélés)

— Szeretnélek mindennap látni — ismételte meg a lány.

— Igazad van. Itt kellene élnem. Akkor mindennap láthatnálak. Mégsem lehet. Nem tehetek róla. És amikor az év egy hónapját itt tölthetem, nagyon örülök és boldog vagyok. Azért megyek az erdőkbe és a hegyekre. Ügy érzem olyankor, hogy nem csinálhatok semmi mást, és nem lehetek máshol. Szabad vagyok édesem, mint a bokrokban ugráló feketerigó. Nézem a lassan keringő szirtisasokat, a medvét is, ha szerencsém van, ahogy a fenekén ül, és szedi a málnát. Szeretem szépen megmondani, mit érzek. Örökké erről akarok beszélni. De ez nem a szavaknak való világ, mert a csend is más, a levegővel kerül az ember mellébe és a sok illattal, a szénáéval, a málna és a víz illatával... Igen. Pokolian szeretnék itt élni. Látnánk egymást mindennap. Nem tehetek róla, hogy nem lehet.

A lány is felült, a szél belekapaszkodott a hajába.

— Szeretlek. És nem azért mondtam, hogy keserűséget okozzak neked. Én itt élek. Nem tudom, milyen elmenni innen. De azt, amit elmondtál, azt szeretem. Nem képzeltem még el, hogy máshol hogyan lenne.

Megigazította haját ösztönös mozdulattal, a szél örömére, mely újra belekapott. Megcsókolták egymást. A lány felugrott, nyújtotta a kezét, és azt mondta:

— Fürödjünk. Te arra szaladsz, én meg erre. Az győz, aki előbb rááll arra a kőre. — A vízbe mutatott, egy nagy, lapos sziklára a folyó közepén, és már szaladt is.

A híd hullámzani kezdett, a fiú átvette a ritmust, nagy lépésekkel futott, és tudta, hogy nem fogja megelőzni a lányt.

A nap már belekapaszkodott a hegyekbe, amikor elindultak vissza, a falu felé. A langyos szél izgatottan futkosta körül őket .Egymás kezét fogva mentek, kipirult arccal, szerelmesen, hisz övék volt a világ, legyőzték, magukévá tették. Örültek egymásnak, és biztosak voltak abban, hogy ez a legfontosabb.

Ivott egy pohár szilvapálinkát, majd darabos sós juhtúrót evett paradicsommal.

Unokatestvére hívta, hogy menjenek, hátra a kertbe egyet pingpongozni. Két üveg házisört vitt magával. Ahogy felbontották őket, magasra csapott a hab, gyorsan ittak.

— Így már lehet — mondta —, egészen belejövünk.

A nap megfogyatkozott erővel menekült az est elől. Nem csillogott az asztal, élvezet volt a játék.

— Mire megisszuk, úgy megy, mint a karikacsapás — mondta.

— Hacsak a labda nem jár cikcakkban — nevetett Miklós.

— Fenét. Meg se kínáltuk.

A negyedik partit játszották, amikor megérkezett a távirat. Megtörölte a homlokát, aláírta az elismervényt, és elolvasta az üzenetet. Hirtelen úgy érezte, mintha kirántották volna lába alól a földet... megtámaszkodott a kerítésben. Leült a küszöbre, a kezébe szorult papírt a szél tépázta.

— Az istenért, mi történt? — Miklós ijedt szemekkel nézett rá, kivette tehetetlen kezéből a táviratot.

— Az anyám ... — mondta — az anyám ...

Szemei égni kezdtek, felállt, bebotorkált a szobába, leült egy székre, és

14