Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Vágási Imre: A híd (elbeszélés)
VÁGÁSI IMRE A HÍD De tálén választ ad valaki? Ó, kegyes halál, szemérmetes halál! Isten veled, anyám, te kedves, Isten veled, dulcissima mater. Quasimodo — Szeretem ezt a hidat. Akkor, amikor megyek rajta, és érzem, ahogy hullámzik. Akkor is szeretem, mikor lelógatom a lábam, és hintáztat a szél, ott lenn a víz meg csak rohan. Olyan ez, mint egy nagyon szelíd hinta, vagy ha fekszem az ágyon, egy kicsit részeg vagyok, és próbálom visszabillenteni a mennyezetet a helyére. A lány a vastag kötélnek feszítette hátát, olyan volt messziről, mintha a folyó felett lebegne. A szél belekapott hosszú fekete hajába, szoknyáját is úgy lobogtatta, mint a vitorlát. — Ülj ide mellém, és nézz a vízbe — mondta a fiú. — Szeretem a vizet, drágám. Jó veled a hídon ülni, mert nem félek, amikor lehajolok és nézem a vizet. A pisztrángok ügyes halak. — Ügyesek és bátrak — mondta a fiú. — A pisztrángokat is szeretem, és téged is szeretlek. Olyan vagy, mint a pisztrángok. Szép, ügyes és bátor. — Csak pettyes nem vagyok, de ezt nem is mondtad. Nevettek. A fiú lóbálta a lábát, a szikláknak ugró vizet nézte, a születő és elhaló fehér habokat. Délután volt. A nap és a szél játszott velük. — Milyen érdekes az árnyék — mondta a lány. A híd árnyéka a partról zuhant a mélybe, imbolygott, és ezer felé tört a folyóba érve. A másik oldalon csak egy darab látszott belőle, elbújt a fák sötét sávja mögött A fiú hanyatt feküdt a híd pallóján, becsukta a szemét. Színes gyűrűket látott, melyek lassan forogni kezdtek, és azt mondta a lánynak, hogy fogja meg a kezét. A lány föléje hajolt, nézte a keskenyre szorított szájat és a fiú barna mellét, mely lassan emelkedett és süllyedt. Arra gondolt, hogy milyen jó itt lenni vele, és mennyire szereti. Megfogta a kezét, melléfeküdt, az eget nézte. Ügy érezte, mintha nagyon közel lenne, csak fel kellene emelni a kezét, és megérinthetné. Aztán elszökött előle, rettenetes gyorsan és messzire, csodálkozott is, hogy miért. Amikor becsukta a szemét, furcsa színeket látott ugrálni egy nagyon világos háttér előtt. Almai jutottak eszébe, amelyek ilyen színekből álltak, sosem tudta, mi ez, és valamikor azt mondta, hogy ilyen lehet a kék égben, ilyen világos és színes. — Itt kellene élned — mondta a lány. — Minden évben eljössz ide. Csak a hídon ülsz, meg eltűnsz az erdőkben. Napokig nem látunk. Én mindennap szeretnélek látni. A fiú felült, megsimogatta a lány kezét. A szél hintáztatta őket, a folyó pedig énekelt, mély hangon és vékony hangon. 13
