Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Jankovich Ferenc: Dunán (vers) - Káldi János: Ismeritek-e (vers)
Jankovich Ferenc: DUNÁN Együtt kedves az én szememnek: vízcsillanás, tűzlobbanás ... A végső soron egyre mennek — hullámcsörej és robbanás. Mégis, amint e vízre nézek, mely hengeredve visz, s lohog: pazar tűnések, jelenések csók-csobbanása mosolyog. Mosolyog a világ, az élet... Fordul és kiköt a hajó ... S nevetve kérdem, meddig élek? — Örökkön élni volna jó! Káldi János: ISMERITEK-E Ismeritek-e a vidéki állomások magányát? — Tavaszelői, sárga folt, egy tétova, hazáját kereső patakkal, ami — most már nincs meg — valahova tóvafolyt. Ki tudja, hova? — Talán az emlékek hegyvonulata mögé, a csönd fái alá, ahol csak a félálom és szomorúság nő fel, ahova olykor — nagyritkán — én is elmegyek, ahol fölmutatja még — bár nagyon elmosódottan — elszállt, hosszú-sor bozótját az emlékezet. Talán oda, ahol a virágok tajtékai közt egyszer régen arcra borulva sírtam, akár a vándor kisfiú a mesében; ahol — ó, jól látom! — száll föl az a hajdani köd, amely még most is fekete, s kilép belőle, s megy, megy a parton egy holt leány; szédít még fáklyás rezdülete. Ismeritek-e a vidéki állomások magányát? —
