Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: A Mahábhárata magyarul

sérletet. Nem kell a szanszkrit nyelvet bírnunk, sem a teljes fordításokat ismernünk, hogy átlássuk a módszer egyedülálló helyességét és sikerét: „Kötetünk anyagának válogatásában az eddigi európai fordításoktól eltérő megoldást választottunk — írja Vekerdi. — Mindenekelőtt kötetünk nem átdolgozás, hanem fordítás: minden sora pontosan megfelel az eredeti szanszkrit szöveg egy-egy sorának. Hosszabb összefüggő szövegrészek kihagyás nélküli fordítása azonban nem látszott célszerűnek. Ebben az esetben néhány kiemelkedőbb esemény lefordítására kellett volna szorítkoznunk, a cselekmény többi részét prózai összekötő szöveggel ismertetve, mert egy-egy jelenet teljes szövege az eredetiben gyakran több ezer sorra terjed. Emellett a Ma- hábhárata szövege, összefüggően olvasva, európai olvasó számára a legtöbb helyen élvezhetetlenül unalmas ... Ezért olykor több száz vagy ezer sorra terjedő részekből úgy válogattunk ki néhány soros szakaszokat, néha csak egy-egy sort, hogy a cselekmény menetét összefüggően kövessük, de mellőzzünk minden fölösleges cifrázást és indokolatlan kitérést. Fő szempontunk a cselekmény folyamatos kibontakoztatása volt. Ennek során a lehetőség szabta szűk határok közt arra törekedtünk, hogy válogatásunk a feltehető eredeti változat szellemét közelítse meg; mellőzni igyekeztünk mindazokat a részeket, amelyek a későbbi átdolgozások gondolatkörében mozognak.” A módszer önmagát igazolja, s az anyag összeállítására és a szerkesztésre elvben eleve ráüti a siker pecsétjét. Az így nyert szöveg sorról sorra mindig az eredetit követi, átdolgozások, összevonások, áthidaló kivonatok, magyarázó jegyzetek nélkül. Világos azonban, hogy a módszer alkalmazása, a kivitelezés hatalmas feladatot jelent; magától értetődik, hogy végig kell szántani a százezer sióka minden során, de ugyanakkor szövegkritikai vizsgálatot is végezni, vajon a számtalan variáns közül melyik a legmegfelelőbb, legalkalmasabb a cselekmény továbbgördítésére, végül megőrizni az áttekintést a széthulló óriási anyagon, s ügyelni az elbeszélés folyamatosságára.

A két kötethez fűzött ismertető és magyarázó fejezetek ezt a műhelymunkát,

szokatlan szerénységgel, említetlen hagyják, de nem titok, hogy évtizedes fáradozást és vizsgálódást követelt, s csak ez tette lehetségessé a minden más átültetésnél hívebb és lényegében teljes magyar Mahábháratát. A kollektív munkából Vekerdi József vette ki az oroszlán- részt mint válogató, nyers- és műfordító s mint az Utószavak és jegyzetek írója. Az újabb kötet nyersfordítását a tragikus sorsú Tóth Edit készítette; Vekerdin kívül Jánosy István és Kerényi Grácia a szanszkrit eredetiből fordítottak, nyers- fordítás alapján dolgozták ki a verses formát Lakatos István, Rab Zsuzsa és Szerdahelyi István. Ez a gárda.

A végső siker természetesen a költői formába öntéstől függ, s az ilyen exoti- kus, időben és térben távoli műveknél eléggé súlyosak a feltételei. Csak mellesleg említjük, hogy noha archaikus (régi} szöveget kell adni, archaizálni (régiesked- ni) nem szabad, minél ősibb az eredeti, annál kevésbé, de az újabbaknál sem. Egy két-háromezer éves nyelvnek, mint: a szanszkrit, egyszerűen nincs magyar történeti párhuzama; de képzeljük el, mi sülne ki abból, ha valaki Dantét árpádkori magyarsággal, vagy Shakespeare-t Pázmány Péter nyelvén próbálná megszólaltatni? Ám van egy konkrétebb veszély, mely a magyar műfordítót ily esetben kerülgeti. A magyar epikai „nyelvet” (modort és formavilágot) Vörösmarty és Arany teremtették meg, s nyelvi zsenijükön kívül koruk élő szóanyagából és stiláris eszköztárából merítettek. Az elbeszélő költészet lehanyatlása miatt újabb alkotó nem jelentkezett, s így költő és műfordító nemzedékeink az ő hagyományaikon nevelődtek; számukra — hacsak nem tudatosították a problémát — ez „a” nagy stílus, a széles epikai dik- ,ció, s ösztönösen ennek szókincse felé nyúlnak, idiómáján beszélnek, nyelvi gesztusaival élnek. Szúrópróbaképp találomra felnyitottam az epizódkötetet, s három oldalnyi szövegből ezeket a szavakat jegyeztem ki: bérc, orom, vész, zord, bétölt (a föld), en-sarja, legottan, tőn ... Ezek Vörösmarty és Arany szótárából valók, s romantikus meg népies színezetűek. Ügy vélem, nem tudhatjuk, hogy az olyan szinonimák, mint: bérc, orom, hegytető, csúcs, kőszál, szírt stb. a szansz152