Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: A Mahábhárata magyarul
kritban minő hangulati árnyalattal, stilá- ris mellékzöngével bírtak, azért biztonságosabb volna, ha mai műíordítóink a mai költői nyelv szótárán belül maradnának. Nem kicsinyeskedésből hoztam fel ezt a néhány véletlen példát, hanem mert intő s némiképp árulkodó jelek. A megoldás magától adódik: olyan szóanyaggal és mondatfűzéssel kell élni, mely az eredetivel egyező nyelvi hangulatot teremt, azonos stílushatást kelt. Minthogy az eredeti szöveg régi, előadásában eleve benne van az archaikus modor, s ezt már a nyersfordításnak is visszhangoznia kell, pusztán a hűség által. A műfordító feladata amiatt válik sokkalta súlyosabbá, mert csakis a nyersanyagból szabad merítenie nyelvi és fogalmazó ihletet külső eszközök, idegen hagyományok, készen kapott stílképletek segítsége nélkül, és saját vénája erejéből kell átültetnie a kötött művészi formába. Közhely, de nem térhetünk ki előle: bele kell élnie magát (mai költő-lényét) a műbe, s úgy megadnia kötött formáját, ahogy a régi énekes tette volna, ha a mai magyar nyelv lett volna az anyanyelve. Az epizódkötet fordítóinak munkáját a kritika már méltatta; minthogy e darabok önállóak, nem volt semmi akadálya, hogy mindegyiket a felsorolt, ismert nevű, kitűnő tolmácsolókra bízzák. Itt csak annyit kell megjegyeznem vagy ismételnem, hogy váltakozásuk ellenére az előadás egységének észrevehető híja nincs, az egyéni hangnem hullámgyűrűi alig érezhetők; biztos érzékkel simultak a költemény sajátos „szelleméhez”, mely így kellőképp érvényesül. Viszont szükségszerű volt, hogy a főcselekmény re- dakciójának, az egy végiében folyó elbeszélésnek tolmácsolását egy költő hajtsa végre, mert ez eleve biztosítja az előadás folyamatosságát s a hanghordozás egységes tónusát. Szerdahelyi István volt a tolmács, s az első nehézség, amit le kellett küzdenie, a következő: a Mahábhá- rata mondatszerkesztése, szófűzése nem „magyaros”, mint már mondottuk, terjengős, alárendelt mondatokkal dolgozik, bőbeszédű, halmoz, közbevet, periódusai nem arányosak. Azonban méltóságteljes, nyugodt ütemű, mindennek megadja a módját akkor is, ha izgalom járja át, vihart fest, csatazajt hallat: a hatást a nyelv belső erőivel éri el, szókincséből mindenre telik. Szerdahelyi fordításának első szembetűnő erénye, hogy észrevétlenül túl tudja tenni magát az eredeti „magyartalan” fogalmazásából származó nehézségen; előadása gördülékeny, mondatai zavartalanul, torlódás nélkül menetelnek, a magyar szintaxis igényei szerint gombolyodik, pereg a mondanivaló, s ugyanazt a hatást éri el, amit a költemény legszebb stiláris értékének érzünk. Másik sikere: hanghordozása a szöveg hullámzásával együtt, híven emelkedik és süllyed, szókincse meglepően bő, szépbe- szédű, hangszerelése változatos, de harmonikusan ütemezett, nyelve festői, ha kell. Szívesen szemléltetnők példákkal ezeket az erényeket, de tér híján a műre utalunk: bárhol üsse fel az olvasó, bizonyosan igazolva fogja látni megállapításainkat. A legfőbb sikert szemünkben mégis ott éri el, ahol — ismételjük — a legnagyobb volt a nehézség: szépen hangzó, könnyed ritmusú, arányosan tagolt előadást teremt, ahogy a magyar gondolkodásmód, nyelvérzék és sajátos művészi igény megkívánja, de ami az eredetiben másképp van, nincs meg vagy éppen ellentétes vele. Mindent összevéve, talán sovén elfogultság és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a világirodalomnak egyik legjelentősebb, de szerfölött nehezen megközelíthető alkotását olyan formában sikerült magunkévá tenni, aminővel más európai irodalom nem dicsekedhetik. Az epizódkötet díszes külsőben, úgyszólván bibliofil kiadásban jelent meg; az új kötet kiállítása szerényebb, viszont Urai Erika ar- tisztikus, finom stílusérzékkel fogalmazott képei díszítik. Várkonyi Nándor 153
