Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Z. Szabó László: Szobrok közt, képek közt…

ismeretében érthetők, másképp könnyen rá lehet sütni a szürrealizmus bélyegét — természetesen elhamarkodottan. Elhamarkodottan, ha pusztán a formai jegyekre figyelünk, ha túlságosan is merev kategóriákban gondolkozunk, ha elfeledkezünk arról, hogy a mű milyen tartalom hordozója. Szlávics művészetében pedig éppen erről van szó.

A múltat idéző művei közül elsőnek megdöbbentő crucifixe, Az apai örökség lepi meg a szemlélőt. Ez a szobra egy újfajta átélés, egy régi jelkép új fogalmazása, s egyúttal egész gondolatsor elindítása politikus irányba. Ezek az újraköltések, új átélések és fogalmazások változtatják művészetében a rettenetét széppé, a félelmet felelősséggé, miként az a Lidice, a Dachau című szobrain is látszik, miként ez a Hirosimában fogalmazódik legemberibben, ahol is az előre meredő csontkezek és a rendjéből kiforgatott emberi test mellett már megjelenik az új, a jövő motívuma is: a szív helyén megformált új jel. És nem lényeges az, hogy a szemlélő számára ez gyermek is lehet, de lehet galamb is. Mindkettő az élet jelképe.

Ez a szürrealista jellegű korszak háborús örökség művészetében. Amikor meg tud szabadulni e gyötrő emlékektől, utána rögtön az élet gazdagságát fogalmazza alumíniumba, bronzba, kőbe. Nőalakjai: a Tavasz, az Ülő lány, a Táncosnő, az Anya gyermekkel ennek az életigenlésnek a bizonyítékai. Egyúttal igazolás is: ez a művészet a legtöbbet vállalja: a figyelmeztetést, az újért való harcot.

Szlávics a fiatal művészgenerációnak ahhoz a csoportjához tartozik, amelyik a művészet feladatának a gondolatok kifejezését tartja. Olyan művészetet hirdet és szolgál, amelyik a gondokról és gondolatokról nem akarja elterelni a figyelmet, hanem éppenséggel ráirányítani.

Miért?

Mert félti a szemlélődő társát: az embert. Mert ismeri a múltat: végigszenvedte azt. És szereti a jelent: benne lelte meg emberi helyét.

Barabás László illusztrációi avagy az újrafogalmazás

Egy-két klasszikus — azok közül is inkább a korunkhoz közelálló —, valamint a mai költészet szintézisre törekvő tagjai ihletik Barabás Lászlót illusztrációiban. A harmincöt illusztráció egyúttal jelzi azt az utat is, amit az alkotó az első igényesebb daraboktól Juhász Ferenc: Az éjszaka kéepi sorozatáig megtett. Ez az út több szempontból is jelentős. Egyrészt Barabás gyors fejlődéséről tanúskodik: arról tudniillik, hogy az érzelmi telítettségű lírától egyre inkább az összetett, a gondolati felé fordul, nemcsak a gondolatok komplex voltát igyekszik megfogalmazni vonalban, hanem lemondva a ma már korszerűtlennek és formálisnak tűnő és tetsző narratív, illusztratív kifejezésről, a vers belső szövetébe, összetevőibe hatol. Ezt a rejtettebb világot mutatja be újrafogalmazott rajzaiban a szemlélőnek.

Mindenegyes darabjára az elmélyült művészi munka jellemző, ez a gondolat és a forma szigorú egységeként jelentkezik illusztrációiban. Ugyanakkor mindenegyik darabjában újat akar felfedezni. Nem nyugszik meg egy pillanatra sem, a kísérletezés egész skáláját vonultatja fel. A rajzokon nyomon lehet követni a komponáló készség, a mindent-kimondás feszülő izgalmát. A tudatos és a gondolkodó művész arcélét tárja elénk, aki a valóságot — emberit és tár141