Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pósfai H. János: Putrilakók

— Háát, az .. . amitől szól. Ami. . .

Magyaráz kézzel-lábbal, csodálkozik, hogy nem értem. Hogyan is kérdezhetek ilyent. Hát trafó!

Megyünk tovább, bekukkantunk a kamrába, üveges polcok, rajtuk ubor- kás, paradicsomos üvegek. Lám, Emma kitanulta már a háziasszonyságot, előre gondoskodik, hogy télen is legyen savanyúság a hús mellé. Mégjobban elcsodálkozom, amikor a tűzhely mellől jókora dorongot emel ki a tanácselnök.

— Hát ez meg minek, Jóska?

— Az? Villanyélnek. Bodzafa. Az a legjobb villanyélnek, mert nem töri fel az ember kezét.

Összenézünk az elnökkel, megmelegedik a szívünk. Ez a Jóska öt évvel ezelőtt még csavargóit. . .

— Maga járt iskolába? — kérdezem.

— Nem — mondja és lehajtja a fejét, mintha szégyellné. — Az asszony se járt. De a fiunk az jár, most megy ötödikbe. A Lajos az már tud írni, olvasni.

— Szép a lakásuk — dicsérem Emmát, mire ő a tanácselnökhöz fordul.

— Igazán, Józsi bácsi, mikor stukatóroztatja már be a szobánkat. Ha stukatóroznák, akkor le is heng'ereztetnénk, mennyivel szebb volna . . .

Megint a Lóriék jutnak eszembe. A szél befúj a vályogfalon, az eső behullat a széltépte zsúptetőn . ..

Az udvaron farakások. Ez mind a Kalányoséké. Kövér kacsák totyognak, tyúkok rúgják a port az ágkupac alatt. Ez mind Kalányoséké . . . Délután gabonát hordanak a padlásra, a részt. Az is Kalányoséké. Tavaly kétszáz kilós disznót vágtak, az idén még nagyobbat terveznek. Szép, ígéretes a háztáji kukorica. Az is a Kalányoséké . .. Lajosból tanult ember lesz, a Kalányos Lajosból.

Emelkedett hangulatban megyünk tovább. Józsi bácsi a harcról beszél, milyen sokba került, míg ide juttatta őket. A harcról, amit meg kellett vívni, mert ezekkel az emberekkel még a jobb életet is erőszakkal lehet megízleltetni, megszerettetni. De már látni az értelmét ennek a harcnak. Kalányosék példája mindennél meggyőzőbb: nincs olyan mélység, amelyből fel ne lehetne repülni, ha egyszer szárnyat növeszt az ember!

— Ha mindegyik ilyen volna — jegyzi meg Jáger József, míg átballagunk az udvaron. — Csak nem mindegyik ilyen. Az egyik gyorsabban repül, a másik csak a szárnyait próbálgatja még . . .

Bemegyünk az egyik átalakítandó helyiségbe. Ismerős: régi cselédlakás. Olyan, hogy három ajtó nyílik egy nagy, füstös konyhára. Mesterházy Gyula korában három család használta a közös konyhát.

— Átmenetileg nem felelne meg így a cigányoknak? Hiszen ahhoz képest, ami a Dobogón van . . .

— Nem — mondja keményen a tanácselnök. — Leválasztjuk a konyhát, legyen mindegyiknek külön helyisége. így is eleget civódnak, hátha még közösbe engedem őket! Meg aztán legalább eltűnnek a cselédlakások emlékei.

A majorban lakik még néhány bennszülött. Olyanok is, akik itt látták meg a napvilágot. A családok többsége elköltözött. Amikor a vb-ülésen szóba került, hogy ide költöztetik a cigányokat, felhördültek az itt lakók. Hogyisne, cigányokkal nem laknak egy fedél alatt! Inkább kiköltöznek a szabad ég alá. Aztán, amikor megérkezett az első három család, még nagyobb lett a riadalom. Két tanácstag is lakott akkor még a majorban. Azok háborogtak leginkább, azt

132