Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pósfai H. János: Putrilakók

mondták, lemondanak a tisztségükről, ha a végrehajtó bizottság csúffá teszi a potypusztaiakat a cigányokkal. . .

A tanácselnökre ma sem néznek jó szemmel. Van olyan is, aki azóta nem beszél vele. Dehát mit tehet az elnök? Neki vállalnia kellett mindezt, meg még több mindent is, ha tovább akar jutni a már elkezdett úton.

— Emberek ezek is — sommázza nagyon egyszerűen. S bár emberségben nem tart mindegyik ott, ahol kellene, mégis hisz abban, hogy valamennyien követői lesznek majd Kalányos Jóskának, aki kilábolt abból a kutya életből, s ma már a tsz egyik megbecsült tagja, fogatos.

Csillogó szemű Bogdánná

Bogdán Istvánná szép cigánylány lehetett valamikor. A szemében huncut fény lobog, s bár az arca csupa ránc, nem csúnyítja az elszaladt idő. A férje odaveszett 1944-ben. Akkor látta utoljára, amikor azon az esős napon elhurcolták őket. . . Bogdánná azóta egyedül él, azaz temérdek sok gyerekkel, ösz- szesen tizenkét gyereket szült, három elpusztult, kilencet felnevelt. Ma már unokája is van legalább ennyi, köztük a legszeretettebb, a kis Manyi, akinek csillogó fülbevalót vett a minapi búcsúban.

Előbb huncutkodik a tanácselnökkel, aki megkérdezi tőle:

— Kié ez a sok rajkó?

— Hát a Jáger Jóskáé.

— Azt kérdeztem, ki az apjuk?

— Hát a Jáger Jóska — mondja éneklő hangon és nevet. S Jáger József is nevet, elérti a tréfát. Bogdánné megszokta, hogy a tanácselnökkel így lehet beszélni. Azt is, hogy az efféle vezetőknek nem jó dicsekedni a szépülő élettel. Inkább panaszkodni kell erre is, arra is, hátha ki lehet csikarni tőlük még valamit . . . Most is gyorsan átvált, panaszkodni kezd.

— Jaj, Jóska bácsi, nem jó nekem, hiszen orvosságon élek én már.

— Beteg? — kérdezem feleslegesen, hiszen nyilvánvaló, nem passzióból szedi az orvosságot.

— A szívem — mondja sokat sejtetőn. — Az van oda. Hiszen, ha tudnám, mikor halok meg . . .

— Akkor mi lenne?

— Jaj, hát akkor én élném világomat. Ennék, innék, semmivel sem törődnék én akkor.

Megnézzük a lakását, tiszta, rendes. Az öltözéke is. Nincs itt hiba, nem lehet itt baj. Akaratlanul is a dobogóiakra gondolok, akik kint laknak még. Többnyire az elesettebbek. Lórinak börtönben a férje. Kalányosné — bár ő áll legjobban a kintiek közül, hiszen neki még malaca is van! — öt gyerekkel vesződik. A fiatalasszony, aki várandós a hetedikkel, szintén sok gonddal küszködik. Bogdánnéval mi lenne, ha még most is ott kellene laknia?

A kulturáltabb környezet megmásítja őket, a putri újratermeli a szegénységet, a nyomorúságot. Bogdánnénak beköltöztek a gyerekei, az unokái. Nem is bírta volna ki nélkülük.

Bekopogunk még négy-öt családhoz. Valamennyien berendezkedtek már. Ágyak, szekrények, asztalok a lakásokban. Nem, nem szalmán alszanak már. A férfiak nincsenek itthon, dolgoznak a gépnél. Sudár, húsz év körüli legény húz át a majorudvaron. Kévehányó villa van a vállán. A bejáratnál hosszúra eresztett szekér várja.

133