Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pósfai H. János: Putrilakók
— Nem sok látnivaló van rajta. Valóban nem. A roggyantfalú viskó sarkában öreg, egyajtós szekrény áll. A tetején csészék, lábasok, üvegek, meg egy ötös petróleumlámpa. A másik sarokban szalma, azon egy batyu, valószínű, ágynemű van benne. Más semmi nincs a helyiségben. — Az ágyaim a faluban vannak — mondja Lóri. — Gyönyörű sárga ágyaim vannak, olyan sárgák, mint a . . . tojás sárgája . . . Bizisten szép ágyaim vannak. De ki olyan bolond, hogy ide hozza ebbe a sárfészekbe?! Tudom, hogy egy szó sem igaz abból, amit hallok, de nem ellenkezem Lórival. Hadd higgye, hogy elhiszem, amit mond. Lám, mennyire restelli a szegénységet. — Majd látogasson meg az új otthonomban is — mondja hirtelen fordulattal. — Akkor, ha majd beköltözünk mink is Potypusztára. Majd akkor látogasson meg. — Megnézhetem a lakását? — Nem lakás ez, viskó — mondja. — De miből javíttassuk meg? Nincs nekünk ahhoz tehetségünk. A sok eső beáztatta a falat, befúj a szél, ha esik az eső, belül is hullat, akár odakint. A két asszony rokon. Lehet, hogy unokatestvérek. Kalányosnénak is öt gyermeke van. A legidősebb már dolgozik, a többi még nem, csak eszik. 3. A szegénység kényszere sok mindenre megtanítja az embert. A putrik lakóit is. Állok a tábor közepén és nem tudok betelni azzal, amit látok. Egy fiatal — huszonnyolc év körüli — asszony mos. Dunyhát mos fateknöben, de hogyan? Úgy, hogy a dunnában benne van a toll! Előbb a tollat átrázogatta a dunyha egyik sarkába. Középen elkötötte, aztán az üres felét kimosta, meg- szárogatta, a tollat újból visszarázta a dunyha már tiszta felébe, aztán kimosta azt is. A fiatalasszony — hat apró gyermeke van, a hetedik most piheg a szíve alatt — csodálkozik, hogy csodálkozom. Így tanulta ő ezt az anyjától. A szegénység bölcsessége száll nemzedékről nemzedékre, mint ahogyan sok más szokásuk is törvénnyé vált ebben a primitív környezetben. Lakat nem zárja ajtaikat, mégsem lopják meg egymást. A Dobogó mellett gyönyörű burgonya- föld húzódik, de nem nyúlhat hozzá egyik sem. Azelőtt előfordult, hogy a határ másik felét megdézsmálták, de mióta „saját” földjük van, nem nyúlnak a máséhoz se távol, se közel. így vannak a koldulással is. Ellenszolgáltatás nélkül nem fogadnak el semmit, pontosabban, nem kunyerálnak, nem kéregetnek. Ha bekopognak valahova, azt kérdezik: nincs-e mosnivaló, nem kell-e fát aprítani, vagy takarítani . . . A dunyhát mosó fiatalasszony férje is a gépnél dolgozik. Ebédet nem visz neki. Nem tud a gyerekektől, de, ha tudna, akkor is mit vinne neki? — Miből élnek? Miből él a férje? — Nem hal éhen — mondja és jelentőségteljesen néz rám. Ha tudom, találjam ki, miképpen menti meg magát az éhhaláltól. — Koldulni járnak-e? — Menjen már — feleli megbántottan, és dörzsöli tovább a rózsaszín-koc129
