Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Szabó Jenő: Inge (elbeszélés)
Ma már tudod, hogy Tamás magnószalag helyett miért filmszalagot küldött n eked... Májusban érkezett leveledben közölted, hogy vakációra Magyarországra jössz, rokonokat látogatni. Tudom, azért írtad meg, hogy mi is hívjunk meg. — Meghívjuk? — kérdeztem Tamást, amikor megmutatta leveledet. Nem válaszolt, mintha még mindig gondolkodna azon, mit mondjon, pedig akkor már két napja ott hordozta zsebében leveledet. Aztán hirtelen valami dacos elszánással azt válaszolta, hogy igen. A levél elment és azon a bizonyos júliusi napon ott álltái a vasúti kocsi ajtajában, széttárt karral, mosolygó arccal. A kocsi előtt pedig Tamás várt, nagy vörös rózsacsokorral, két üdvözlő szóval és bensejében didergő remegéssel. Aztán megtörtént, aminek meg kellett történnie: Tamás megszólalt: — H ... h ... herzlichst.. .w .. .w .,, illkommen! Karod kitárva, arcod még mosolygott, még fenn álltái, még le sem szálltál a vasúti kocsiról, de én már láttam, hogy visszafordultál, pedig még meg sem érkeztél. Mert te óvatos lány vagy, Inge, nem regényhősnő, egyszerűen, józanul gondolkodó lény. Te sohasem kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy elcsodálkozz azon, „milyen rövid Tamás .. Karod alig ereszkedett lejjebb, mosolyod sem tűnt el. Csak a készülő ölelésből kézfogás, a meleg mosolyból meghidegült nevetés lett. Nem történt semmi, senki sem vett észre semmit. Csak Tamás és én. Két nap alatt, amit nálunk töltöttél, minden az udvarias és szívélyes vendéglátás keretei között zajlott le. Tamás fürödni vitt, én a várost mutattam meg neked és kirándultam veled a környékre, Balázs bácsival pedig lumpolni mentetek. Tamással ugyanolyan személytelenül, szinte közömbösen beszélgettetek, mint ahogyan írtatok egymásnak. Csak kétszer éreztem meg rajtad, hogy nem azt szeretnéd, amit teszel, hogy talán megbántad az óvatosságodat, amellyel a vasúti kocsi ajtajában visszafordultál. Ott álltunk a nyári pompa teljében fénylő kilátóhelyen, ahonnan a legszebb a városunk. Önkéntelenül, meggondolás nélkül mondtad ki a gondolatodat: — Milyen szép lehet itt lakni! Talán vártál választ is reá, talán azért mondtad, mert szerettél volna beszélni velem. De én nem feleltem — erre sem nekem, sem Tamasnak — magadnak kellett válaszolnod. Az, ami elutazásodat megelőző este közted és Tamás között történt és aminek véletlenül én is fültanúja voltam, azt mutatta, hogy — ha óvatos is vagy — nem könnyű annak lenned. A kertben ültetek, közvetlenül az ablakom alatt és te azt kérdezted Tamástól: — A születésnapodra ígértem egy csókot neked. Megfeledkeztél róla? Számtalan orvosnál jártunk Tamás beszédhibája miatt, mindannyian megegyeztek abban, hogy a hiba nem szervi, hanem beidegzési zavar. Az egyik azt ajánlotta, hogy Tamás lassan, szótagolva beszéljen és olvasson. Ha ezt következetesen végrehajtja, le fogja küzdeni dadogását. Sajnos, a jóslás nem vált be, de Tamás megszokta, valahányszor fontos mondanivalója volt és előre érezte, hogy küszködni fog a beszéddel, szótagolni kezdett. Akik előtt szégyellte magát, azok előtt nem szótagolt, inkább kínlódott. Az, hogy neked szótagolva válaszolt, mutatta, hogy végleg lemondott rólad. — Nem-fe-led-kez-tem-meg-de-nincs-egy-ál-ta-lán-sem-mi-ér-tel-me! Mert Tamás sokkal büszkébb, hogysem alamizsnát fogadjon el. Észrevette 55
