Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Szabó Jenő: Inge (elbeszélés)
megtorpanásodat ott az állomáson, és attól a perctől kezdve nem te voltál az, aki menekült, hanem ő. Ez Tamás. Aztán elutaztál. Tamás pedig végleg lemondott arról, hogy társat találj on. A magányos emberek menedékéhez, a zenéhez menekült. Lemezeket kezdett gyűjteni, és ma komoly gyűjteménye van. Vivaldi, Bach, Händel, Mozart, Beethoven, Bruckner, Alban Berg. De leginkább Beethoven, akinek minden fellelhető lemezét megvette. Csak egy hiányzik: a IX. szimfónia. Amikor a rádióban játsszák, Tamás lecsavarja a készüléket. A Kilencedik te vagy. A Kilencedik helyett dzsesszt játszik. Megint hangsúlyoznom kell, Inge, hogy nem akarok semmit sem a szemedre vetni. Megértem, mi zajlott le benned, amikor meghallottad Tamás verí- tékes homlokkal, elszoruló torokkal kinyögött két szavát: — H...h...h... erzlichst w ... w ... illkommen! Szomorú, hogy éppen a szívélyes örömteli üdvözlet két szava lett az, amely elválasztott benneteket. Persze te nem tudhattad, hogy a remegő ajakkal kinyögött két szóban másfél órás, iszonyú állati félelem emléke kísért. Nem tudhattad, hogy ezerkilencszáznegyvennégy december hatodikén délelőtt fél tizenkettőkor Tamás és az anyja egy földszintes ház nyitott ablakának aljában kuporgott. Hét hullámban bombázták az amerikaiak városunkat és valahányszor megindult a bombák hupogása, az egyéves gyerek teste megmerevedett, keze ökölbe szorult és görcsös mozdulatlanságba dermedve várta a rémület elmúlását. Az orvosok szerint akkor kapta a sokkot, beszédhibája annak a következménye. Tény az, hogy Tamás egyéves korában már beszélt. A bombázás után azonban megnémult és csak három éves korában szólalt meg ismét, de akkor már nehezen és akadozva. Tamás és évfolyamtársai, akik anyjuk karjában vagy testében remegték végig a riadókat és bombázásokat, majdnem mind megsérültek, így vagy úgy. Te, Inge, nem tudhattad, hogy azt a fiatalembert, aki két szót próbált elszűkülő torkán kipréselni, húsz év múltán is a háború fojtogatja. A háború, Inge! Vannak emberek, akik a háborúban életüket vesztik, mások csak lábukat vagy kezüket. Tamás a társát vesztette el. Téged. Élj boldogul, lányom! * * * A leveleket és a magnószalagot elküldtem. Három hét múlva írt Inge: „Most már megírhatom, hogy miért akartam «dolgaimat rendezni». Férjhez megyek. A vőlegényem elektromérnök, jelenleg a stam'heimi iskolában szakelőadó. Á jövő hónapban lesz az esküvőnk”. Inge még azt is közölte, hogy a küldeményemet megkapta, bár sok haszna nem volt belőle, mert a csomag, amíg a postáról a három kilométernyire levő szakiskolába eljutott, teljesen átázott, a levelek jóformán olvashatatlanokká váltak, a magnószalag pedig összeragadt és használhatatlanná lett. „Tulajdonképpen nem is lenne baj, hiszen én sem akartam mást velük, mint megsemmisíteni őket” — írta Inge —, „utólag azonban eszembe jutott, hátha volt valami feljegyzés a magnószalagon, tekintettel arra, hogy a csomagban kísérőlevelet nem találtam. Kérem Sándor bácsi, írja meg, volt-e a magnószalagon nekem szóló szöveg, és ha igen, mi volt az.” Azt válaszoltam, hogy a szalagon semmi lényeges nem volt. Tamásnak említést sem tettem a szalagra mondott szövegről. Tamás már régen tudta azt, amit mi, romantikus vén szamarak, nem akartunk belátni, azt tudniillik, hogy húsz évvel a háború után belehalt háborús sérülésébe egy szerelem. 56
