Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - Molnár József: Ártatlan kártevő mellképe mozaik-technikával (elbeszélés)

a fekete munkán annyi mellékeset keresett, amennyi belefért. Amikor összekerültünk, olyan jól ment neki, hogy engem lebeszélt a szakmai munkámról. A jó kereset, a sok cimbora egyre jobban rászoktatták az italra. Amikor egy hétig nem került mellém józanul az ágyba, valami azt súgta, hogy álljak ismét munkába. Lakásunkhoz közel volt a szociális otthon, oda kerestek ápolónőt. Fiamnak az óvodába, lányomnak a bölcsődébe tudtam helyet szerezni. Azon a héten, amikor munkába álltam, húzták ki férjemnek egy négytalála- tosát a lottón. Csak a fele nyereség volt az övé, mert egy barátjával évek óta közösen játszottak. Azt akarta, hogy hagyjam ott az állásomat. — Tartottam attól, hogy a könnyű pénz új bajokat hoz majd, és nem hallgattam rá. Az uram autót vett, új bútorokat, meg temérdek haszontalanságot. Akkoriban tért rá a borról a rövid italra.

Aztán jött a karambol. Sebesülés nem történt; az uram vezetői igazolványát bevonták és hat hónapott kapott, de a végrehajtását felfüggesztették. Semmiképp se akart a kocsitól megválni, ezért engem beszélt rá, hogy tegyek vezetői vizsgát. Azzal vett le a lábamról, hogy mindenhova együtt fogunk járni, és így egy füst alatt ő is vigyázat alatt marad. Átadta a takarékkönyvét is; akkor már csak négyezer forint volt benne. Néhány hét múlva visszalopta fehérneműim alól.

Gépjárművezetői vizsgám sikerült. Akkor éltünk legboldogabban, amíg a vizsgára készültem. Rudasits bácsi beült mellém a tanulókocsiba, fia pedig — aki az urammal egy műhelyben dolgozott — kocsijukon hozta utánunk az uramat és a két gyereket. Alkalmas helyen, rendszerint autócsárdáknál megálltunk pihenni. A gyerekek élvezték a madárlátta uzsonnát, a gyümölcsszörpöt, az uram pedig két-Hhárom üveg sörnél ez időben sose fogyasztott többet. E néhány hónap alatt olyan jó és kedves volt hozzám, hogy városunk legboldogabb asszonyának tudtam magam.

Ez év márciusában — akkor már féléves jogosítványos voltam — egy ismerős házaspár megkért bennünket: vigyük fel őket Pestre, labdarúgó-mérkőzést megnézni. Viteldíj fejében egész napra vendégeik leszünk. Kora reggel indultunk. A házaspár hátul ült és a reggeli után előszedték a demizsont. Elég gyakran kínálgatták az uramat is. Pesttől 15 km-nyire megálltam pihenni. Balsejtelem fogott el, amikor a visszaülés alkalmával férjem — engem megelőzve — a vezetőülésbe ült. Ha csak ketten vagyunk, rá tudom venni, hogyne ragaszkodjék a vezetéshez. Társaságban, nem mondhattam neki ellent, mert azonnal begorombult. Gondoltam, hogy Budán, az első trafiknál vagy újságárusnál megállítom azzal az ürüggyel, hogy venni akarok valamit. Nem állt meg. A Vérmezőnél jártunk, amikor egy közlekedési torlódásnál megbillentett egy mellettünk haladó motorkerékpárost. Néhány métert még elhajtott a járda mellé, ott állt csak meg és hirtelen helyet cserélt velem. Engem küldött visz- sza a tetthelyre. Tulajdonképp nem is volt baleset. Lépésben mentünk; a karosszériának kilincse billentette meg a motorkerékpáros karját. A motorkerékpáros ugyan nem tudta megtartani egyensúlyát, eldőlt a gépével, de azonnal felállt és motorkerékpárját vizsgálta. Szerencsére annak se volt semmi baja. A fiatalembert néhány kedveskedő mondattal megszelídítettem. A csoportosulásra odajött a rendőr; elkérte a betétlapomat. A motorkerékpáros azt mondta neki, hogy szót se érdemel az ügy, esze ágában sincs panaszt tenni. Nem sérült meg, kára nincsen. A rendőr ennek ellenére felírta a motorkerékpáros adatait is. Amíg írta az adatokat, melléfurakodott egy undok férfi, és azt állította, határozottan látta, hogy férfi — és nem nő — vezette a mi kocsinkat. Férjemnek44