Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Petar Segedin: Boldogság (elbeszélés. Ford.: Csuka Zoltán)
•előterét, a magyalfa törzsét, sem a kecskét és kecskegidát, sem pedig a tenger távoli tükrét... Tudatában most tisztán, világosan látta az új nadrágot, amelyet a púpos, kisvárosi kereskedő kínált neki. Soha eddig ilyen nadrágot nem látott! A rövid, zöld nadrágszárak oldalt be voltaik vágva, s a bevágások mentén piros szalag húzódott végig a lyukakon. Sehogy sem tudta felfedezni a célját! A nadrágtartók csak hátul voltak a derékhoz varrva, elől pedig a mellet elfedő vászonlaphoz csatlakoztak, amelyre sárga fonállal három virágot hímeztek. Nem, ezt nem fogja megvásárolni. Mikulica ezt nem viselné. Közönséges kék posztónadrágot vesz majd neki, csíkos, tengerész trikója pedig már van. Ebben egész nyugodtan elmehet szent áldozásra és dón Roko egy szót sem szólhat. Mintha gondolatát erőteljesebben szeretné ellenőrizni, Miko kinyitotta a szemét, s egy pillantást vetett a fatörzs mellett álló anyakecskére, amely fáradhatatlanul nyalogatta kicsinyét, miközben egyenletesen, lágyan és reszketeg hangon mekegett. A kecskegida megpróbálkozott mellső lábaira emelkedni, de nem sikerült. ... Miko Pastirt akkor valóban őszinte meghatódás fogta el, s örömében csaknem azonosult az anyakecskével, amely előtte állva, anélkül, hogy Mikora tekintett volna, mekegett, s eközben mind közelebb és közelebb böködte magához máris makacskodó kis gidáját. Örömében Pastir még a szemhéját is elfelejtette lecsukni: csak nézte a gyenge kis gidát s egészen magával ragadta a gondolat, hogy a kis kecske vagy tíz nap múlva már ugrálni fog, szaladgál az anyja oldalán, s ha majd szopik, vidáman bökdösi orrocskájával a tőgyét, miközben kis farka szenvedélyesen reszket. És Pastir arcán új, boldog mosoly ömlött széjjel... Igen, akkor már elviheti a kis gidát sjor Baldonak, a mészárosnak, akinek a mészárszéke alig pár házzal van a nadrágárus sjor Petrió boltján túl. A fehér kecske és kisgidájának képe azonban hirtelen elhalványult. Miko Pastir lezárta eleven és gyötrő érdeklődéseinek egyik körét, s nem akart immár törődni vele. Teljesen behunyta a szemét, s másik oldalára fordult, a kunyhó falának. Boldogságban úszva nézte Miko Pastir tudata mélyén kicsiny falusi templomuk, az ő szent helyük ünnepi fényének ragyogásában a felsorakozó képeket; látta fiát, Mikulicát kék posztónadrágjában, kék-fehér csíkos trikójában, amint tisztán és takarosán odalép dón Roko főtisztelendő elé, aki aranyos omátusban osztogatja a szent áldozás ostyáját a gyerekek sorának ... S dón Roko ott látja a tiszta és takaros kis Mikulicát a gyerekek között, és arra gondol: no lám, Miko Pastir ezúttal megemberelte magát, és templomba küldte a kisfiát, amint ez illik, s amint ezt az úristen parancsolja. Most már nem kivétel Miko Pastir a faluban... S egy rövid perc múlva már hallani lehetett, amint a kis kőkunyhóból ki- hallatszik Miko Pastir asztmatikus, sípoló lélegzetvétele, aki ismét magára hagyta ezt a világot, hadd égjen ki, ahogyan tud és ahogyan képes ebben a verőfényes, lángoló déli hőségben. * * * Kicsiny kőház, a földes előudvart teljesen beborítja a magyalfa lombjának árnyéka, a szőlőskertek teraszai egészen a Ropának nevezett fennsíkig nyúlnak, a messzeségben pedig a tejszínűén kékes tenger. A világ! S mindez a tiszta égbolt mérhetetlen süvege alatt. Csendes dél van. Most minden percben fel-fel- bukkan majd valahonnan egy hang — mint kinyilatkoztatás! De senki... Csak az anyakecske reszketeg mekegése. Most felkelt és óriásnak mutatkozott: testével eltakarta a két kis szigetet, amelyek mindjárt odalenn, a látóhatár alján egyenes vonalban nyúltak el. Rövid egymásutánban a sárga csíkokkal tarkított kis gyík közeledett hozzá. Anélkül, hogy újszülöttjétől egy kicsikét is elmozdult 33
