Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - Petar Segedin: Boldogság (elbeszélés. Ford.: Csuka Zoltán)

házikó nyitott ajtajából látni lehetett a magyalfa kettős törzsét, a földes kicsiny udvart, s odalenn, messze a tenger napfényben fürdő kékesszürke síkját, sőt az egyenes vonalban, csaknem a láthatár szélén egymás mellé sorakozó kicsiny szigetek sorát is. Mivel pedig a ház magasan, csaknem a hegyorom alatt volt, a tenger egészen távolian és szélesen terült el a mélyben, és szinte észrevétlenül olvadt egybe az egekkel.

S amint ott hevert, Miko Pastir semmiféle különös figyelemre sem méltatta a vemhes kecskét, amelyet felesége gondozott, s amelyet ma reggel ott hagyott a ház előtt anélkül, hogy egy szót is szólt volna a férjének. Miko tudni sem akart a felesége dolgáról! A nagy, féhér kecske duzzadt hassal hevert a magyalfa tövében. A mély, tompa és szaggatott mekegés, amely egészen az állat torkából tört fel, úgy visszhangzott a forró térségben, mint valami fájdalmas hívás vagy segélykiáltás. Amikor pedig Miko Pastir felbukkant az udvarban, hogy a kunyhó felé tartson, a kecske felemelte fejét, és szelídebben, szinte könyörgőn meke- gett, amíg Miko el nem, nyúlt a földön, hogy álomra készülődjék. Akkor a kecske is visszatért önmagához. Olykor-olykor egészen a földre hajtotta a fejét, s csak időnként fordította sárga, csipás szemét a fekvő ember felé, aki fejét az avarral teli zsákon nyugtatta és furcsa mosolyra nyílt szájából egyenletes, sípoló kis füttyöket bocsátott ki.

S ezután teremtett lélek sem mutatkozott; a későtavaszi napnak az a süket, forró és néma csendje készülődött, amely oly jól ismert ezen a napfényes hegyoldalon. Mert Miko Pastir nem a kicsiny faluban lakott; ő már régesrég hátat fordított a falunak, s visszahúzódott apjától örökölt tenyérnyi földjére, amely távol és magasan ott feküdt a Liva Jabukának nevezett hegycsúcs alatt. Déli álma rendszerint két óra hosszat tartott. S ott, a hegyen túl, a kicsiny faluban el is terjedt a szállóige: „Ügy alszol, mint Miko Pastir a Liva Jabukán”.

Ahogyan lassacskán felbukkant az álomból, hol a jobb, hol a bal oldalára fordult, miközben nagyokat nyögött, sóhajtozott. Apránként, óvatosan nyitotta fel hunyorgó szemeit, mintha nem volna ínyére, hogy álmából mindjárt a világba térjen vissza, hanem fokozatosan cselekedte; először az első, aztán a második, majd a harmadik függöny elé, melyeket félig lezárt szempillái mögött teremtett az álom. Ezeken a függönyökön át hatolt be ismét a világba, miközben fokozatosan tágította látókörét, mindaddig, amíg egész testével be nem lépett az életbe. Itt, a hegycsúcs alatt, ebben a magányban hozzászokott ehhez, s az ébredésnek ez a módja a kéjes gyönyörűség bizonyos formáit is magán viselte. Miközben a sipákoló fütyülést abbahagyta, s arcának archaikus mosolya megcsillapodott, házikója kőfala vagy a nyitott ajtó felé fordult, s így tárta fel maga előtt a világ különféle térségeit, melyekbe álmából ébredőn belépett.

Szempillái keskeny résében ma mindenekelőtt házának küszöbe mutatko^- zott meg, amelyre már a nap tiszta és éles fénye esett: annak jele, hogy dél már elmúlt! Miközben az első fátyol on áthatolt, a küszöb csíkját nézte, s a maga öntudatlan módján felvidult, mint jól ismert eleven valóságon, ami őt védelmébe veszi és biztosítja az oly jól ismert és baráti táj eljövetelét. Örömmel fogadta — s kész! Máris elindult, hogy a második függönyt is szétnyissa!... Szemhéjai még többet tártak elébe: szemének keskeny résében eléje tárult a ház udvarának letaposott földje, amelyet teljesen árnyékba borított a magyalfa lombja. S íme: kurta kis mozdulatokkal a tornácon át egy sárga csíkokkal tarkított kis gyík közeledett feléje. A kis ház felé igyekezett, hogy — amint a jelekből látszott — a küszöb verőfényes vonalát elérje. Hamarosan ott is volt,

31