Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Petar Segedin: Boldogság (elbeszélés. Ford.: Csuka Zoltán)
megállt, kicsiny fejét fölemelte, időnként ki-kiöltötte vékony, kétágú nyelvecs- kéjét, s hol jobbra, hol balra fordult. Miko Pastir álomittas tudatát nyugtalanította ez a kicsinyke állat, s mindinkább ébresztgette. Egy jókedvűen fenyegető érzés is éledezett benne: ha netalán felugróm, nem úszód meg szárazon!... Ügy látszik, éppen ez az ébredezés tette lehetővé, hogy tudata felfogja a különös mekegést is, amely felremegő halkan bukkant fel a közelben. Pastir érzékeny füle nyomban észrevette a különbséget, amely a mostani mekegés és ama me- kegés között volt, amelyet elhívása előtt alig vett észre. S akkor megszűnt benne az az érdeklődés, melyet a világ könnyed, lassú feltárulása és a térbe való behatolása iránt tanúsított, ami védekezést jelentett, vagy ugrásra való készséget. Miko szemében tüstént feltárulkozott a kunyhó egész ajtaja, a tornác, a magyalfa törzse, amelynek tövében ott feküdt felesége kecskéje, de a térségben, melyet mellső és hátsó lábai magukba zártak, most egy fehér, egészen puha és törékeny, kicsiny kecskegida hevert. Anyja szelíd, reszkető hangon mekegett és nyalogatta, tisztogatta újszülöttjét, fejével időnként óvatosan közelebb lökdöste magához, valahányszor a gida vékony kis nyakán még bizonytalanul álló fejecskéjét magasabbra igyekezett emelni, vagy ha mellső kis lábait megpróbálta kinyújtani. Miko Pastir meg se moccant: szemének terében csak a nagy, fehér kecske feküdt s mellette kis gidája! Miko egész lénye most itt volt, ebben a képben, nem is önmagában. Először mutatkozott meg előtte világosan ennek a kecskének a feje: a tapasztalt, már idősebb állat képe. S ebben a képben felesége arcára ismert. Ezt látta már hosszú, lekonyuló fülein, a sárga szemekben, amelyek már nem is néztek rá többé, de különösen a kecske piszkos, kissé túlságosan is megduzzadt pofájában. Tekintete összeszűkült és árnyékossá vált; mintha az őt körülvevő teret látná és felismerné, s ami ezzel a felismeréssel számára megszűnt veszélyesnek lenni. Visszatért önmagába, megint elhelyezkedett magában, hogy ismét átadja magát az ébredés gyönyörének. Átvillant rajta a gondolat, hogy látnia kellett volna, hová is tűnt a kis gyík. Nem, sehogysem tudta a napfényes csíkon, akárcsak homályosan is ismét megpillantani. Eltűnt... S a hályog, melyet félig lezárt szempillái támasztottak, semmikép sem engedte meg, hogy a tenger távoli síkját megsejdítse. Nem is volt rá szüksége: abban a keskeny kis térségben pihegett, amely alig nyílt szempillái között közvetlenül tolakodott elébe. Füle pedig ebből a térségből semmi mást nem tudott megragadni, csak a magyalfa lombjának halk neszét, ha a könnyed déli tengeri szellő kissé erősebben belebotlott, s az öreg anyakecske alig hallható mekegését. Érezte a mekegés boldogságát, s megint feltámadt benne az az elégedettség, amely fenyegetéssé változott: akárcsak egy perccel előbb, amikor a kis gyíkot észrevette... S mihelyt a mekegés kissé hangosabbá és nyugtalanabbá vált, Miko erősebben felnyitotta szempilláit, úgy, hogy az anyakecske és alighogy világra jött kis gidája teljesen tisztán elfoglalták látókörének középpontját. S akkor, szinte mellékesen, azt is észrevette, amint a kecske csontos hátgerince fölött, a messzi távolban a tenger napfényes víztükre elterült. A kecske csak egyszer emelte fel erőteljesebben a hangját, s mikor Miko, szinte nyugtalanul, kerekre tágult szemmel ránézett, látta, amint a fehér kis kecskegida mellső lábaira tápászkodott... Mikóban élénkebben buggyant fel az öröm forrásának vize, s furcsa arcát megremegtette örök mosolya: mintha a fenyegetés vonásává szeretne átalakulni, csodálatosképpen azonban csupán pillanatnyi vigyorrá változott, s aztán Miko Pastir megszokott mosolyába ment át. Egy új, felvillant gondolat volt ez, s amikor Miko világosan rájött, mi is az, többé már a kunyhó ajtaját sem látta, sem a kunyhó 32
