Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: Sír a mandula (elbeszélés)

hatok csak: itt kell maradnom. Szegény apus! Ha valamiért itthagynám, meghalna. Mert nekem gyarapít itt mindent. Azért él! Férjhez se mehetnék el mellőle idegenbe. De ide sem jöhetne mellém senki: apussal nem jönnének ki rendesen. Idegen férfi nem jönne ki vele. Nem! Nem hiszem. És mit tesz isten? Az idő múlik. Balatoni futóvendégekkel nem járkálok, más meg nem is jön értem. Tudod, van apámban valami. . . valami különös tekintély, ami riaszt! Vagy valami... Az a fő elve, hogy aki sokáig él, az mindennek megéri az ellenkezőjét is. És ha ellene szólsz, akkor remegni kezd a keze, meg a szeme és eldől. Egyszerűen eldől! És mindezt kiért teszi? Kiért gondolja? Azt hiszem, nem kell mondanom . . . Sokszor elkeseredek egy-egy órára, kettőre, olykor még egyikét hétre is. Akkor apám nagyon jó hozzám. Te, olyan jó embert nem is láttál! Akkor csak simogat.

— De azért eljövök én ide egy jó lakodalomba, Terézke.

— Sohase jössz be, ha erre jársz — mondta.

— Rengeteg a dolgom. De ezután többször bejövök.

— Azt mindenki mondhatja, hogy rengetek a dolga.

— Mond, Terézke, tudsz még zongorázni?

— Ó, már nagyon régen játszottam. Nem is tudok.

Legyintett, aztán fölkelt és az ablakhoz lépett; nézte, ahogy Teréz néném lassan körbevezette Gábor bátyámat a behavazott szőlőskert szélén; lassan lépkedtek, amerre a szövetkezet nagy beton víz- és permetlétárolója állt a hegyen, tetején egy nagy táblával, amelyről nagy, piros betűk kiabáltak: PARASZT TESTVÉRISÉG SZÖVETKEZET. Lábnyomuk kísérte őket a hóban. Kissé fölágaskodva nézte őket, s így még karcsúnak is tűnt, nyaka hajlata hosszúnak és kecsesnek. Mi lenne, ha estére lehívnám a Balaton mellé táncolni? Annyira mégsem rokon, hogy csak az ebből áradó udvariasság fűthetné át egy esténket, valahol az új, gyönyörű Hullám Bárban, vagy a Rege Presszóban. Aztán sétálnánk, néznénk éjfélkor az alvó bazársort, még betévednénk a termelőszövetkezeti borkimérésbe egy pohárka italra. Odajárnak a vén halászok; csuda meséket tudnak! . . . Visszajött, újra leült az asztalhoz. Valahol a múltban merengett. Aztán megint korholni kezdett: amikor hét esztendeje nálatok jártunk a Kisalföldön, megígérted, hogy leírsz néhány népdalt, amit a Hanság környékén gyűjtöttél. Gyönyörűek, emlékszem rájuk. Csak te már biztos elfelejtetted őket. Meg az ígéretedet is. Apámnak azóta sem mondtam meg, hogy a nádtarló szurkálta össze a cipőmet akkor. Az a mocsaras, zsombékos Barbaesi tó 1 Gyönyörű! Édesanyád írta, hogy egyetemisták irtják arra most a viperákat. . .

— Azért a Balaton szebb — mondtam, bár én nem hittem.

— Valahogy a Barbaesi tó regényesebb, nem?

— Azt hiszem . . . Hanem . . . Játsszál valamit, Terézke.

— Nem tudok. És apa sem szereti, ha most játszok.

— Akkor gyere el estére valahova, jó?

— Nem. Nem tehetem. Akkor inkább zongorázok.

— De ne menetrend szerint, Terézke. Hanem szívből, jó?

Egy ideig még várt, aztán újra az ablakhoz lépett, kinézett szüleire. Ök még mindig a szőlő túlsó felén jártak, ez némiképpen megnyugtatta a leányt. A zongorához ült, kissé elszokottan, kezei eléggé félénken sompolyogtak a klaviatúrára. Egy ideig még tűnődött, hogy mit játsszon. Aztán elkezdte a eisz- moll szonátát. Kéztartása már nem a régi volt, bár a marka még gömbölyű játék közben, nem esett volna ki belőle az alma. Mandulaszemei ellágyultak,

24