Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: Sír a mandula (elbeszélés)
hajfürtjei bemozdultak a vállával egy-egy erőteljesebb akkordra a billentyűk fölé. Néztem, s valahol, mögötte a képzeletembe sötétlett egy előbbi kép. A kamra-féle helyiség, a falnak dőlt, előre megvett, családi sírkővel. A szülők előre rávésett nevével. És alattuk egy név csupasz és sivár helyével. Az ott a Te- rékke helye! Ó! Az a fekete, fényes kő, ott a két név alatt... A mintaszőlő, meg az a fekete hely a kövön. Micsoda kuszaság! És Gábor bátyám erőszakos mondása motoszkált a fülemben: „Ha az ember sokáig él, mindennek megéri az ellenkezőjét is”. Mi ez a kuszaság? És Terézke, a hajdani Szundi, ezzel a cisz- moll szonátával! . . . Zúgatta a zongorát a pedállal, noha itt nem kellett. Nem, ennél a tételnél nem kell. Mégis "kellene? Ez a zengés-bongás benne! Mind jobban előrehajolt a zongoránál. Illett ez a zengés-bongás Terézkéhez. — Hiszen jól zongorázol, Terézke. Jól, igazán! — Nem. Nem jól. Csak mondod, hogy vigasztalj. — Nem, Terézke! Játszd csak, játszd! Igazán! — Minek? — Játszd! Igazán! Már egészen előrehajolt a zongoránál, arca a fehér, fekete billentyűkre feledkezett. Vagy másra? Az utolsó tételt még éppen csak elkezdte, amikor meg-megemelkedett könnyű válla nehéz sóhajtásai fölött. Aztán már annyira előredőlt, hogy a haja ráhullott a billentyűkre. Akkor egész teste megrázkódott és a cisz-moll szonáta a leány keserves zokogásába fulladt. Néztem és tehetetlennek éreztem magamat. Ó, hát. . . Nem szabad, Terézke, nem szabad! Odaléptem, tétován néztem. De nem mertem megérinteni a vállát, noha legszívesebben két tenyerembe fogtam volna arcát, hogy ne sírj! Ne sírj mandula! Te nem lehetsz keserű mandula. Te édes mandulának születtél! Neked tudnod kell, mi a különbség a kettő között... De csak azt motyogtam neki eléggé esetlenül: hiszen egészen jól zongorázol még, Terézke! Igazán jól, nem csak mondom! . . . Sokáig ült előredőlve, önmagába, a haja alá temetkezve. Aztán, nagyon lassan fölemelte arcát. Felém fordult. Csupa könny volt az egész arca. így néztük egymást, szótlanul. Az öreg falióra négyet ütött, a cserépkályhában lassan duruzsolt a tűz, odakint kányacsapat lebbent el. Azt akartam mondani Terézkének, hogy mégis el kellene mennünk estére egy kicsit szórakozni, de Teréz néném csoszogott, be. Valami üveget keresett. Elővette a szekrényből. Terézke úgy fordult, hogy anyja ne lássa meg az arcát. Azt mondta Teréz néném: — A Gábort keresi két ember! — Jé, apát? Minek? — Teherautón jöttek. Egy szép, nagy hordót hoztak. — De minek? — Hogy vegye meg a Gábor tőlük. Szép, nagy hordó! Még egy régi, eléggé szakadozott kötöttkabátot terített a vállára, az átérte egész vézna felsőtestét. És lassan kifelé csoszogott. De az ajtóban még visszafordult, hogy bővebben megmagyarázza, kifélék azok a hordós emberek. Teherautóval hozták a hordót. Eladásra. De gyanús az egész! A hordókat nem csak adják, veszik, hanem lopják is errefelé. Ez valami nagy pincészeté lehetett, a Gábor úgy érzi a szagáról. De ha nem veszi meg, akárki megveszi. Kapnak az ilyen hordóért! Ha mégis megvenné, akkor ennek is át kell festenünk az abroncsait, Terézke. Hogy olyan legyen, mint a többi. . . Csak az a két pofa olyan gyanús! Elég csekély árat kérnek a hordóért! Nagyon megéri. Miért 25
