Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: Sír a mandula (elbeszélés)
bátyád örült nagyon, mindjárt befizette a pénzt, két, elég szép parcella fele árát! Akkor jött az a Koczor. Az meg valami elnök-féle itt a Paraszt Testvériség Szövetkezetnél. Hogy megértsd: erre jobbra van innen az állami birtok, balra meg a szövetkezeti szőlő. Mondom: jött ez a Koczor. És mindjárt rátette a kezét arra a szőlőre, amelyiket Gábor bátyád meg akarta venni. Hogy az kell a szövetkezetüknek! Gábor bátyád először szépen mondta neki: hiszen van annak is! Mondta neki, hogy ő már a szőlő fele árát is befizette. A Koczor erre azt mondta: no és? Olyan gőgösen kihúzta magát: töröljék ki a pénzükkel az izéjüket! Megmondta, mijöket! Hát, milyen beszéd ez, fiam? Rádhagyom! Milyen? Erre Gábor bátyád azt mondta neki: Koczor úr, magában nagyot csalódtam! Maga nem tanult meg valamit. De most jól figyelje meg és el ne felejtse: hogyha az ember sokáig él, akkor mindennek megéri az ellenkezőjét is! Érti-e? Vigyázzon, Koczor úr! Mindennek eljön az ellenkezője! Egyszer majd eszébe juttatom. — Ezt nem kellett volna — szóltam közbe ijedten. — Lehet, fiam. Ó! — És jegyzőkönyvezték? — Igen. Most már ez ellen nem tehetünk, hiába! — Ajjaj-jaj! — Gábor bátyádnak ne szólj róla, mert nehezen viseli. Már jöttek vissza. De Gábor bátyám valahol a sírköves kamrában matatott még, viszont Terézke bejött, behozta a teát, öntött egy kis kannából a cukorra, egy tálca könnyű, kissé száraz süteményt is tett az asztalra. Teréz néném fölkelt, kifelé csoszogott, s gyenge kezével nagyokat legyintett. Az ajtóból visszaszólt, hogy tulajdonképpen mások szerencséje bántja legjobban Gábor bátyámat. Valamivel cdább is parcelláztak ki szőlőt, amit a Koczor nem tudott visszaszedetni a magánosoktól. Mert azokat gyorsan telekkönyvezték, O, O, O! Kinek-kinek nagy a szerencséje! ... A tea túlságosan édes volt, s Terézke egészen csordultig töltötte csészémet vele. Az őzgida-arc most anyás, kissé izgatottan piros. Testének telt idomai érzékenyek a szemre, valahogy ezt éreztem rajta. Mintha nem is Gábor bátyám, meg Teréz néném leánya, hanem a komoly, bőtermő, kissé szomorú mandulafáké lett volna. A szeme mandula-vágású, kissé keserű, barna. Karja két ág, haja lassan mozduló, rátakaró lomb . . . Egy pillanatig azon tűnődtem: miért nem megy férjhez ez a leány? Mögötte a három ,,X”. És olyan igen asszonynak való! Ilyen bőtermő mandulafa lehetett az emberiség ősanyja! Igen, ilyen lehetett! A leány észrevette, hogy nézem. Visszanézett rám, aztán meg elbújtatta a szemét. Leült, s hogy nem firtattam őt tovább, kínálgatott a süteménnyel és társalgóan arra kért: — Mondj valami jót! Hm? — Jót? — Jót! — Terézke! Azt hiszem, ezzel elég jót mondtam. — Az jó? — Mondhatom úgy is, hogy Szundi. Szundító szemű! Elhúzta kezét az asztalról, de így is láttam, hogy a tenyere tele van bőr- keményedéssel a mindenféle, rengeteg dologtól, azaz szerszámtól. Mintha megérezte volna, min tűnődtem az előbb, kissé félrefordította fejét, s látszólag közönyösen azt mondta: nézd, mi megvagyunk! A dolog rengeteg, azt hiszem, Öreghegyen a legtöbb, vagy így van ez az egész világon? És én úgy számol23
