Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: Sír a mandula (elbeszélés)
keveredjenek a függönyökbe a festékes edényekkel, ecsetekkel. Beszédünket hallva előbb átöltöztek, azután jöttek be. Gábor bátyám felém mutatott a mozsártörővei. Egy ideig meglepetten álltak az ajtóban, aztán, hogy megismertek, odajöttek és megcsókoltak. Teréz néném arca megbubosodott az örömtől, s apró szemei elmerültek a nevető búbokban. Terézkét kis korában Szundinak nevezték, mert olyan hosszú, alvó szempillái voltak; de még most is hosszúak. Őzgida-arca illő tartózkodással ért az enyémhez, ahogy megcsókoltuk egymást. Hogy vagy? Hát odahaza? Csákhogy idefújt téged is a szél! Az őzgida-arc, meg a robotolt test ellentétesen hatott a leányon. Akár a hosszú szempilla, meg az elférfiasodó kéz. De így is vonzóvá tette, a harminc, betöltött esztendő dacára, hogy virult a női tisztaságtól. Teréz néném mamuszkái az ablakhoz csoszogtak; gyenge keze ellebbentette a függöny öblét, a leány megsimogatta apja kezét: ugye, most nem döngeti a mozsarat! De döngette tovább. Néném elmagyarázta az urának, hogy én voltam az a kis rokon, aki azt kérdeztem pöttömnyi koromban a nagymamámtól: „Öreganyám, ugye, maga azért olyan ősz, mert ősszel sokat járt kinn!” > — Kész minden abroncs? — kérdezte tőlük Gábor bátyám. — Mind! — Vezessetek le, látni akarom! Gyere Terézke! — Igen. — Azt is látni akarom, mennyi a varjú. Az időjárás végett. . . Kapaszkodva fölállt, belefogódzott Terézke vállába, hangosan lélegezve elindult. A leány egyformákat lépett, hogy apját jól vezesse kifelé. Teréz néném egy pillanatra kicsoszogott, teát tett föl, aztán visszacsoszogott hozzám, leült velem szemközt, nézett hosszan, szótlanul, s a két foga nevetett. Amazok valahol ajtót nyitottak. Mert Terézke betette a mozsár mérget valami messzi kamrába, vagy micsodába. Fönt kévék száradtak ott, dróthuzalokon. Alattuk meg, a falnak döntve egy fekete sírkő támaszkodott. Oda egy ablak nyílt, ami megvilágította. Két név aranylott a feketén, eléggé távol, de azért el tudtam olvasni. „Juhar Gábor” „Juhar Gáborné, szül.: Haragos Terézia”. De az még nem volt ráírva, hány évig éltek, majd kitöltik, amikor már kell. A két név alatt még egy név helye, üresen, mégis sokat mondón. A harmadik név helye . . . Igen, a Terézkéé. A Szundié. írták anyámnak, hogy Gábor bátyám megvette a családi sírkövet, legyenek készen azzal is, mert ő már öreg és beteg. És az már ne terhelje a mintaszőlőt. Néztem az irdatlan, fekete sírkövet. A temetőben mindig hidegen hagytak a nehéz, halál- és pokoltudatot sugalló sírkövek. De itt valahogy megborzongtam tőié. Teréz néném egészen közel húzta hozzám a szék j ét, arca elkomolyodott, s azt mondta, kissé pöszén, foghíjasán: — Te jól nézői ki, de Gábor bátyád! . . . Az szegény nem. Ä! — Azért még . . . — Tudod, Gábor bátyádat jegyzőkönyvezték! Ö, dehogy tudhatod! — Öt? Jegyzőkönyvezték? Már . . . Mit jegyzőkönyveztek? — Egy falat szőlőskert miatt! — Hogyhogy? Kinek a szőlőskertje miatt? — Nem, ezt még nem írtuk meg. Tudod, van itt egy Koczor nevezetű pasas. Az csinálta Gábor bátyáddal az egész kellemetlenséget, rettenetes ember az! Ugye Gábor bátyád mintaszőlőt akar a Terézkének, ezt biztos mondta neked. Negyedévvel ez előtt arról volt szó, hogy kiparcelláznak itt valami szőlőket. Állami szőlők, csak messze esnek az állami gazdaság központjától. Gábor 22
